Hujber Ferenc nem próbálta megszépíteni élete legsötétebb időszakát. A színész nyíltan beszélt arról, hogy fiatalon részegen ment színpadra, kiszámíthatatlanul viselkedett, és az egója miatt gyakran a kollégáival is összeütközésbe került. Ma már úgy látja, a változáshoz először el kellett ismernie mindazt, amit elrontott.
A Valami Amerika sikere szinte egyik napról a másikra tette országosan ismertté Hujber Ferencet. A közönség ünnepelte, a színházban neki vitték a virágot, miközben időnként csak néhány mondatos mellékszerepben lépett színpadra.
A hirtelen jött figyelmet nehéz volt kezelnie. Saját bevallása szerint már akkor is erős volt benne az ego, és azt érezte, a közönség reakciójának a szereposztásban is tükröződnie kellene.
„Nekem hozták a virágot, nem a főszereplőnek a nézőtérről. Amikor én meghajoltam, sikítoztak, amikor a főszereplő meghajolt, néma csend és udvarias taps. Én már akkor is a piacban hittem, és elég nagy volt az egóm.”
Részegen ment be a színpadra
A színész az Otthon a rabbinál című műsorban, Megyeri Jonatán rabbi vendégeként arról is beszélt, miként viselkedett pályája korábbi időszakában. Nem hárította a felelősséget a szakmára, a környezetére vagy a hírnév nyomására.
„Meg kellett tanulnom a színpadon alázatosnak lenni, hogy ne az legyen, hogy rólam szóljon valami, vagy hogy bemenjek a színpadra részegen, ahogy annak idején előfordult, mikor én fiatalabb voltam.”
Arra a kérdésre, valóban történt-e ilyen, röviden és egyértelműen felelt:
„Hajjaj. És nem vagyok rá büszke. Én azon csodálkozom, hogy nem rúgtak le a színpadról a kollégák.”
A színész szerint még a főiskola elvégzése után, a Vígszínházban és a Nemzeti Színházban is előfordult, hogy az alkohol befolyásolta a munkáját. Felidézte, hogy Gesztesi Károllyal olykor egymást támogatták a színpadon.
Később a Veres 1 Színház indulásakor is nehezen lehetett vele együtt dolgozni. Próbák alatt ivott, kiabált, és előfordult, hogy alkoholszagúan lépett színpadra.
„Ott nagyon sokszor viselkedtem minősíthetetlenül. Ittam, kiabáltam, nem lehetett megbízni bennem. Folyamatosan piáltam, piaszagúan mentem be a színpadra” – mondta.
„Nem tehetem meg ezt a kollégáimmal”
A fordulat nem egyetlen látványos pillanatban érkezett. Hujber Ferenc elmondása szerint idővel valami „átkattant” benne, és felismerte, hogy viselkedésével nemcsak önmagát, hanem a kollégáit és a közönséget is cserben hagyja.
„Egyszer csak valami átkattant, és azt mondtam, hogy nem tehetem meg ezt a kollégáimmal. Nem tehetem meg a nézővel, senkivel. Leginkább magammal nem tehetem meg.”
A saját testéhez való viszonya is megváltozott. Arra gondolt, hogy ha tovább pusztítja magát, elveheti magától annak lehetőségét, hogy felnevelje a gyerekeit, vagy egyszer találkozhasson az unokáival.
„Ha magamat nem tisztelem annyira, hogy ezt, ami az én templomom, nem pusztítom halálra, és nem adok lehetőséget arra a gyerekeimnek, hogy később együtt lehessek velük, vagy az unokáimat láthassam, akkor én egy önző ember vagyok” – mondta a színész.
Ma már csapatjátékosnak tartja magát
Hujber Ferenc állítása szerint ma nem iszik előadás előtt, nincsenek drogproblémái, pontosan érkezik a próbákra, megtanulja a szövegét, és képes alkalmazkodni a társulathoz.
„Nevelem a gyerekemet, családban élek, udvarias vagyok az emberekkel, pontosan odamegyek próbára, mindenhova, megcsinálom a munkáimat, nincs rám panasz. Megtanultam csapatjátékosnak lenni.”
Azt is elismeri, hogy a szakmai megítélése nem változhat meg egyik napról a másikra. Tudja, hogy hosszú időn át romokat hagyott maga után, ennek következményeit pedig még ma is viseli.
„Ennek iszom a levét, de hát én csináltam. Többször is úgy mentem el az országból, hogy romokat hagytam magam után. Annak van egy karmája. Azt iszom, amíg élek.”
Fél éven át kért bocsánatot
Amikor visszatért Magyarországra, saját elmondása szerint hónapokon keresztül igyekezett megkeresni azokat, akiket korábban megbántott.
„Amikor hazajöttem Magyarországra, én mást sem csináltam fél évig, mint hogy mindenkitől bocsánatot kértem, aki szembejött, és tudom, hogy megbántottam” – mondta Hujber.
Számára a bocsánatkérés nem udvarias gesztus, hanem a felelősségvállalás kezdete.
„A gyógyulás felé vezető út első pillanata, amikor belátod azt, hogy mit csináltál, és azért bocsánatot tudsz kérni. A teljes súlyával vállalod a felelősséget a tetteidért.”
Régi kollégái a visszatérése után azt mondták neki, mintha kicserélték volna: nyugodtabb, figyelmesebb lett, meghallja a kritikát, és már nem veszekedéssel telnek a próbák.
„Sokkal jobb veled dolgozni, nem vagy öntörvényű, meghallod a kritikát, nincs veszekedés a próbákon. Régebben attól volt hangos a folyosó, hogy üvöltöttem” – fejtette ki.
