Előfordult már veled, hogy egy családi ebéd után hazafelé menet furcsa ürességet éreztél? Hogy egész nap emberek között voltál, beszélgettél, nevettél, mégis ott maradt benned az érzés: valójában senki sem tudja, mi jár most a fejedben – írja a geediting.com.
Sokan ismerik ezt az élményt, mégis nehéz szavakba önteni. Hiszen hogyan lehet valaki magányos, ha közben tele van a telefonja üzenetekkel, ott ül kollégák között nap mint nap, vagy rendszeresen részt vesz családi összejöveteleken?
A pszichológusok szerint éppen ez az egyik legfélreértettebb jelenség a modern kapcsolatok világában.
A magány ugyanis nem mindig azt jelenti, hogy valaki egyedül van.
Sokkal gyakrabban jelenti azt, hogy senki sem látja igazán.
Lehetnek emberek körülöttünk, akik tudják, hol dolgozunk, emlékeznek a születésnapunkra, vagy szívesen beszélgetnek velünk a hétköznapi dolgokról. A valódi hiányérzet mégis akkor jelenik meg, amikor nincs mellettünk valaki, aki észreveszi, mi aggaszt bennünket, mi lelkesített fel az elmúlt napokban, vagy milyen félelmekkel fekszünk le esténként.
A szakemberek szerint a társas kapcsolatok száma és azok minősége két teljesen különböző dolog.
A társadalmi elszigeteltség viszonylag könnyen mérhető. Meg lehet számolni, hány ember van valaki körül, milyen gyakran találkozik másokkal, vagy milyen sűrűn beszélget telefonon a barátaival és családtagjaival.
Az érzékelt magány ezzel szemben sokkal személyesebb tapasztalat.
Valaki élhet pezsgő társasági életet, mégis úgy érezheti, hogy senki sem érti meg igazán. Más pedig kevés emberrel tart kapcsolatot, mégis biztonságban és kapcsolódva érzi magát.
Éppen ezért nem minden magány oldható meg újabb programokkal vagy több társas eseménnyel.
A kutatók három olyan tényezőt emelnek ki, amelyek segítenek megérteni a különbséget aközött, hogy emberek vesznek körül bennünket, és aközött, hogy valóban kapcsolódunk hozzájuk.
Az első a kapcsolatok szerkezete.
Ez egyszerűen azt jelenti, hány ember része az életünknek.
A második a kapcsolatok működése.
Vannak-e emberek, akik felveszik a telefont, válaszolnak az üzeneteinkre, vagy megjelennek, amikor találkozót beszélünk meg velük?
A harmadik tényező viszont sokkal mélyebb ennél.
Ez a kapcsolat minősége.
Van-e olyan ember az életünkben, aki tudja, mi foglalkoztat bennünket mostanában? Aki észreveszi, ha valami nincs rendben? Aki emlékszik arra, mitől féltünk tavaly, vagy minek örültünk néhány hete?
A pszichológusok szerint éppen ez az a pont, ahol a legtöbb felnőtt kapcsolatrendszere megbicsaklik.
Gyerekként a barátságok gyakran maguktól épülnek. Együtt töltött délutánok, hosszú beszélgetések és közös élmények alakítják őket.
Felnőttként egészen más szabályok szerint működik az élet.
A munka, a gyerekek, a háztartás és a napi teendők lassan elfoglalják azt az időt, amelyből korábban a kapcsolatok táplálkoztak. A találkozások egyre inkább praktikus célokat szolgálnak, a mélyebb beszélgetések pedig sokszor elmaradnak.
Az évek múlásával ez az érzés tovább erősödhet.
A régi barátok távolabb költöznek, ritkulnak a találkozások, és egyre nehezebb olyan új kapcsolatokat kialakítani, amelyek túlmutatnak a felszínes udvariasságon.
A pszichológusok szerint éppen ezért nem feltétlenül a több kapcsolat jelenti a megoldást.
Sokszor egyetlen ember többet ér tíznél.
Egyetlen kapcsolat, amelyben nem kell szerepet játszani.
Egyetlen ember, aki nemcsak hallja, amit mondunk, hanem érti is.
A szakemberek szerint a valódi kérdés nem az, hogy hány ember szerepel a névjegyzékünkben vagy a közösségi oldalainkon.
Sokkal inkább az, hogy ha ma este valami fontos történne velünk, pontosan tudnánk-e, kit hívnánk fel először.
És vajon ő tudná-e, miért éppen őt hívtuk.
