Tavaly ilyenkor a Nemzeti Színház 26 éves tehetsége a poklot járta meg, miután főpróba közben sztrókot kapott. Martos Hanga megrémült, amikor a beszéde hirtelen összefüggéstelenné vált, nem emlékezett a szövegére, és a lábát sem tudta megmozdítani. Agyi aneurizma váltotta ki a vaszkuláris balesetet, amelynek nyomán újra meg kellett tanulnia beszélni és járni. A megpróbáltatásokkal teli időszakról a Borsnak adott interjút.
„A darabunk rendezője akkor épp Diana Dobreva volt, aki bolgár származású, így nem beszél magyarul. Ha értette volna, mit mondok, azonnal feltűnik neki, hogy teljesen értelmetlenül beszélek. De nem derült ki, mert csak ő, én és egy kellékes voltunk ott, súgó vagy tolmács nélkül. A legrosszabb az egészben, hogy mindezek után még futni is elmentem. A futás után lefeküdtem aludni az öltözőben. Fáradtnak éreztem magam, de nem gondoltam semmi komolyra” – elevenítette fel az emlékeket Hanga.
Azt a napot sosem fogja tudni elfelejteni. A társulattal épp Oscar Wilde Saloméját gyakorolták, amikor a színfalak mögött érezte, hogy nagy a baj.
„Fel akartam állni egy székről, de a lábam nem mozdult. Lebénultam, de csak pár másodpercre, aztán minden visszatért a régibe. Azt gondoltam, túlhajszoltam magam, hiszen rengeteget dolgoztam akkoriban. Az előadás közben azonban újra jelentkeztek a furcsa tünetek: nem jutott eszembe a szöveg, néha megakadtam a mondat közepén. A partnerem kisegített, de éreztem, hogy valami nem stimmel. A takarásban ért a sztrók. Mondtam az öltöztetőknek, hogy hívják a mentőt. A mentősök eleinte nem akartak bevinni, mert minden értékem normális volt. A vérnyomásom rendben volt, csak a pulzusom volt alacsony. Majdnem hazaküldtek, de ragaszkodtam, hogy menjünk be a kórházba. A mentőben lettem rosszul. Onnantól nem emlékszem semmire. Nem gondoltam sztrókra, hiszen azt hittem, az csak idősebbekkel történhet meg. Az aneurizmáról azt sem tudtam, hogy létezik” – folytatta a fiatal színésznő.
Az agyi aneurizma a verőerek falának meggyengüléséből, úgynevezett „ballonosodásából” eredő állapot, amely nyomást gyakorol az agy többi ereire is, meggátolva a megfelelő oxigénellátást. Hangánál ez a dudor másfél centire nőtt. Eszméletét vesztette, és amikor magához tért, már túl volt a műtéten, és a kórházi ágyában feküdt.
„Az öcsémre és a férjemre emlékszem, ahogy bejöttek hozzám. A jobb oldalam teljesen lebénult. Eleinte nem fogtam fel, mi történt. Azt hittem, pár hét és újra a régi leszek. Csak lassan értettem meg, hogy ez nem múlik el nyomtalanul. A sztrók az életem része lett” – vallotta a színésznő.
A felépülése során egyetlen dolog motiválta: a színház. „Nem aludtam, csak tornáztam. A célom az volt, hogy visszamenjek a színpadra. Hiszen ezért éltem, ezért tanultam, ezért dolgoztam egész életemben, ez volt az álmom. Felidéztem akkoriban azt az időszakot, milyen kemény volt a színművészeti egyetem. Reggel nyolctól hajnalig bent voltunk, hétvégék nélkül. Egy fél évig nem mentem haza, de nem bántam, mert szerettem. A színház volt mindig is az életem. Úgy éreztem, ezek a küzdelmek nem érnek semmit sem, kezdhetem elölről. Az élet elvette tőlem a mozgás szabadságát, az életet, amiért küzdöttem, mindent… újra kellett tanulnom járni. Még hogy színészet?” – mesélte Hanga, visszaemlékezve arra az időszakra, amikor még a mozgás és a beszéd is kihívást jelentett számára.
A sztrókja azonban átírta a prioritásait.
„A sztrókomat sok minden megelőzte, jó is, rossz is. Rájöttem, hogy a színházon túl is van élet, rengeteg szépség, amire érdemes figyelni. Lazábban kezdtem venni mindent. A karantén alatt a férjemmel éltem, az volt életem legjobb és legrosszabb időszaka. Jó volt vele, de nem tudtam, mihez kezdek majd. Azt gondolom, ott eltört bennem valami, pánikbeteg lettem. Valószínűnek tartom, hogy ez vezethetett ide. Talán az is hozzátett, hogy a férjem pécsi származású, és nagyon sokat kellett ingáznom a későbbiekben Budapest és Pécs között. Úgy éreztem, választanom kell a munkám és a párkapcsolatom között. Már nem vagyok ugyanaz, de nem is akarok az lenni. Újra tanulok élni. Tudom, milyen törékeny az élet, és milyen szerencsés vagyok. Most, a sztrók után egy évvel, már hazaköltöztem Pécsre, felmondtam a színházban, és építjük a közös házunkat. Nem mondom, hogy egyszerű volt; azt éreztem, választanom kell a karrierem és a párkapcsolatom között, de az élet megkönnyítette a döntést. Teljesen más lettem a sztrókom óta: sokkal türelmesebb vagyok magammal és másokkal is, és rájöttem, hogy igazából nem számít semmi az életben, ami miatt érdemes lenne háttérbe szorítani magam. Nem akarok megfelelni senkinek, engedem, hogy olyan legyek, amilyen valójában vagyok” – fogalmazott őszintén a tapasztalatából leszűrt tanulságokról Martos Hanga.
