Egy állásinterjún feltett kérdés az állampolgárságról, egy kellemetlen megjegyzés a munkahelyen, vagy a bizonytalanság, hogy mit gondolnak róluk mások, amikor megtudják, honnan származnak. Az Ukrajna elleni orosz invázió óta egyes orosz férfiak számára a nemzeti hovatartozás olyan teherré vált, amelyet korábban nem tapasztaltak. Egy brit egyetemen végzett szociológiai kutatás szerint a háború nemcsak Oroszország nemzetközi megítélését változtatta meg, hanem azt is, ahogyan a megkérdezettek saját identitásukra és férfiasságukra tekintenek.
Amikor Oroszország 2022. február 24-én teljes körű inváziót indított Ukrajna ellen, a nemzetközi szankciók gyorsan átalakították az ország gazdasági kapcsolatait. Nyugati vállalatok vonultak ki az orosz piacról, korlátozták a bankok nemzetközi pénzügyi kapcsolatait, megszűntek számos európai útvonalon a közvetlen repülőjáratok, és nehezebbé vált az utazás.
A következményeket nem kizárólag a politikai és gazdasági vezetők érezték. Az Oroszországban élők számára a mindennapok megszokott lehetőségei változtak meg, míg a külföldön élő oroszok közül többen azzal szembesültek, hogy származásuk miatt magyarázkodniuk kell, vagy mások előítéleteivel találkoznak.
Marina Yusupova-Ryder, az Edinburgh Napier Egyetem szociológusa azt vizsgálta, miként élik meg az orosz férfiak ezt a változást. A The Conversation oldalán ismertetett kutatásából kiderül, hogy a nemzetközi elutasítottság érzése egyesek számára olyan mélyen érinti az önképet, hogy még a férfiasságról és a személyes méltóságról alkotott elképzeléseiket is átformálja.
A korábbi büszkeség helyét sokaknál szégyen és bizonytalanság vette át
Marina Yusupova-Ryder először 2013 és 2014 között készített interjúkat 40 orosz férfival, akik Oroszországban vagy külföldön éltek. A résztvevők többsége akkor még kedvezően vélekedett hazájáról, és nem érezte úgy, hogy orosz származása megkérdőjelezné társadalmi helyzetét.
A kutató 2022 és 2023 között 27 korábbi interjúalanyával ismét beszélgetett. A változás szembetűnő volt: a megkérdezettek közül már csak ketten jellemezték egyértelműen pozitívan Oroszországot.
Amikor arra kérte őket, hogy határozzák meg hazájuk helyét a mai világban, a válaszok között szokatlanul kemény megfogalmazások is szerepeltek. Egyesek Oroszországot „csupán egy bábu egy nagy játékban”, mások „nukleáris fegyverrel rendelkező agresszorként” vagy „Észak-Koreához hasonló kitaszított országként” írták le.
Egy résztvevő a Harry Potter-történetek főgonoszához, Voldemorthoz hasonlította az országot. Mások „elmaradott, hibás, beteg országnak”, illetve „olyan államnak, amely erőszakot alkalmaz, hogy szeressék” nevezték.
Még a Vlagyimir Putyin politikáját vagy a háborút támogató válaszadók között is akadtak olyanok, akik elismerték, hogy Oroszország nemzetközi tekintélye jelentősen romlott.
A kutató ezt a jelenséget geopolitikai megbélyegzésként írja le. A lényege, hogy egy állam nemzetközi megítélése hatással lehet azoknak az embereknek a társadalmi elfogadottságára és önértékelésére is, akik az adott országhoz tartoznak, függetlenül saját politikai álláspontjuktól.
A megkérdezettek különböző módon próbáltak megbirkózni ezzel az érzéssel. Voltak, akik elhatárolódtak az orosz vezetéstől, mások saját felelősségük hiányát hangsúlyozták, és olyanok is, akik Oroszország nagyhatalmi helyzetének helyreállításában keresték az elveszített büszkeség visszaszerzésének lehetőségét.
„Most már kevesebbet beszélek arról, hogy orosz vagyok”
A Nagy-Britanniában élő Dmitri arról számolt be, hogy a háború óta óvatosabban beszél nemzeti hovatartozásáról.
„Most már kevesebbet beszélek arról, hogy orosz vagyok.”
A férfi az orosz hatóságokat alkalmatlannak tartotta, és együttérzését fejezte ki az ukránok iránt. Mégis azt szerette volna, hogy Oroszország győztesként kerüljön ki a háborúból.
„Oroszországnak nyernie kell” – mondta, mert meggyőződése szerint egy orosz győzelem a világ más részein élő orosz ajkú emberek megítélését is javítaná.
„A győzteseket nem ítélik el – a győztes írja a történelmet, mint tudjuk.”
Dmitri attól tartott, hogy az ország veresége tartósan megbélyegezné az oroszokat. Úgy vélte, Oroszországnak vissza kellene szereznie a lehetőséget arra, hogy az Egyesült Államokhoz és Nagy-Britanniához hasonló nagyhatalmakkal egyenrangú szereplőként jelenjen meg.
Válasza jól érzékelteti azt az ellentmondást, amelyet a kutató több interjúban is azonosított. A férfi elítélte a saját kormányát, és sajnálta az ukránokat, de nemzeti identitásának helyreállítását mégis Oroszország katonai győzelmétől várta.
Yusupova-Ryder értelmezése szerint itt a nemzeti büszkeség szorosan összekapcsolódik a hatalommal, a győzelemmel és azzal az elképzeléssel, hogy a tiszteletet erővel is ki lehet vívni.
„Még mindig apa vagyok, a családom védelmezője”
Az Oroszországban élő Petr egészen másként viszonyult a háborúhoz. Nem próbált egyértelmű politikai magyarázatot adni a történtekre, inkább azt hangsúlyozta, hogy hétköznapi emberként nem rendelkezik elegendő információval.
„Nem vagyok politológus vagy katonai szakértő” – mondta.
Majd hozzátette: „Nincs az asztalomon semmiféle támadó katonai hadműveleti terv, nem tudom, mi történik ott valójában. Lehet, hogy a propaganda áldozatai vagyunk.”
Ez a hozzáállás lehetővé tette számára, hogy távolságot tartson a háborúval kapcsolatos felelősségtől. Nem tartotta magát a politikai döntések részesének, és nem akart olyan kérdésekben állást foglalni, amelyekről úgy érezte, nincs elegendő tudása.
Saját férfiúi önképét mégis fontosnak tartotta megőrizni.
„Még mindig férfi vagyok. Még mindig apa vagyok, a családom védelmezője.”
A kutató szerint Petr számára a családjáról való gondoskodás olyan szerepet jelentett, amelyben továbbra is erősnek és felelősnek érezhette magát, még akkor is, ha országának politikai helyzetét nem tudta értelmezni vagy befolyásolni.
A személyes felelősség és a nemzeti hovatartozás közötti különbségtétel így az önbecsülés megőrzésének egyik eszközévé vált.
Van, aki éppen Oroszország múltjával való szembenézésben keresi a kiutat
A kutatás harmadik bemutatott szereplője, Pavel, az interjú idején egy mediterrán országban tartózkodott. Ő nyíltan ellenezte az Ukrajna elleni háborút, és különösen súlyos problémának tartotta, hogy Oroszország szerinte nem nézett szembe megfelelően saját birodalmi múltjával.
A férfi Németországot és Japánt hozta fel példaként, mert úgy vélte, ezek az országok a történelmi bűneikkel való szembenézés révén képesek voltak megváltoztatni nemzetközi helyzetüket.
Pavel szemében Oroszország egyik alapvető problémája az volt, hogy a korábbi birodalmi gondolkodás továbbra is meghatározza a politikai önképét. A háború elutasításával igyekezett elhatárolódni attól a nemzeti identitástól, amelyet a nemzetközi közvélemény egyre inkább az agresszióval kapcsol össze.
Yusupova-Ryder szerint a férfi álláspontjában is megjelent egy sajátos ellentmondás. Bár elutasította Oroszország imperializmusát, az ország helyzetét továbbra is más nagyhatalmakhoz viszonyítva értelmezte, és egy olyan nemzetközi rendhez szeretett volna tartozni, amelyet modernebbnek és civilizáltabbnak tartott.
A kutató ebből arra következtetett, hogy a geopolitikai szégyen feldolgozása során még a háborút elutasító válaszadók is támaszkodhatnak a nagyhatalmi rangról, az erőről és a nemzetközi hierarchiákról alkotott elképzelésekre.
Amikor egy ország megítélése az egyén önbecsülését is érinti
A kutatásban megjelenő történetek három különböző megküzdési módot mutatnak. Dmitri az orosz állam bírálata mellett továbbra is a katonai győzelemben kereste hazája tekintélyének helyreállítását. Petr a saját felelősségét próbálta elválasztani az állam döntéseitől. Pavel pedig a háború és az orosz imperializmus elutasításával igyekezett újrafogalmazni nemzeti hovatartozását.
Marina Yusupova-Ryder a brit Imogen Tyler és Tom Slater társadalomtudományi munkáira is támaszkodva hangsúlyozza, hogy a megbélyegzés nem pusztán kellemetlen társadalmi címke. Azt is befolyásolhatja, hogy az emberek mennyire érzik magukat elfogadottnak, milyen helyet tulajdonítanak maguknak a társadalomban, és hogyan viszonyulnak a hatalomhoz.
A férfiakkal készített interjúkban ez különösen erősen kapcsolódott a nemzeti tekintélyhez és a férfiasságról alkotott elképzelésekhez. A válaszadók közül többen az erőt, a védelmező szerepet, a győzelmet vagy a nemzetközi elismerést tekintették önazonosságuk fontos részének.
A kutatás ugyanakkor nem tekinthető az egész orosz társadalomra reprezentatív felmérésnek. A második interjúsorozatban 27 férfi vett részt, az eredmények pedig az ő személyes tapasztalataikról és gondolkodásmódjukról adnak részletes képet.
A vizsgálat egyik legfontosabb megállapítása, hogy az orosz állam háborús döntései és az egyes orosz állampolgárok személyes felelőssége nem azonos, a nemzetközi elutasítottság érzése mégis mélyen befolyásolhatja azok életét is, akik nem hozták meg ezeket a döntéseket.
