Egy haláleset teljesen felbolygatja egy család életét. A veszteség óriási, főként ha olyan szerettünkről van szó, akivel szoros volt a kapcsolatunk. Azt szokták mondani, a baj csőstül jön, és bizony vannak olyan megrázó esetek, amikor a családi drámát egy újabb haláleset tetőzi, ráadásul a veszteség mellett ott van még egy kisgyerek is, akinek nincs már, aki a gondját viselje.
Kétévesen árván maradni – bár ennyi idősen még felfoghatatlan, mit is jelent ez, felnőtt fejjel senki nem kívánná sem másnak, sem magának. A kis Eastonnak azonban nem volt választása: 12 napon belül az édesanyját és az édesapját is elveszítette. Az élet kiosztotta neki a legrosszabb kártyákat, de tartogatott számára egy jokerkártyát is: a féltestvérét, akiben végül nevelőanyára és támaszra lelt.
„Ez a történet a féltestvéremről, Eastonról szól, aki 2 évesen árva lett, és akit végül 458 nap után én – a nővére – fogadtam örökbe” – kezdett bele a történetbe Molly Schultz, aki ma már saját gyerekeként gondoskodik fiútestvéréről.
Molly apukája alig töltötte be az 50-et, amikor kiderült, végstádiumú hasnyálmirigyrákban szenved. „A legjobb barátom haldoklott” – fogalmazott a nő, aki rendkívül jó viszonyt ápolt az édesapjával. A családban mindenki tisztában volt azzal, hogy a napjai meg vannak számlálva, arra viszont senki nem gondolt, hogy aki előbb távozik az élők sorából, az Molly mostohaanyja lesz.
„[Apám] születésnapját követő napon kaptam egy telefonhívást, hogy a felesége elhunyt [túladagolásban]. Ez mindannyiunkat sokkolt. Így aznap délután repülőre szálltam a 7 hónapos ikreimmel, és egyedül repültem velük Washingtonból Michiganbe” – emlékszik vissza Molly.
Nagyon nehéz időszak várt rájuk, és számos fontos döntést meg kellett hozniuk. „Apámnak volt egy 2 éves fia, az én kis féltestvérem, Easton. Az ő jövőjét meg kellett határozni, méghozzá gyorsan” – vallotta a nő annak a tudatában, hogy nemsokára az apa is meghal. Nem volt kérdéses, mit fognak tenni: Molly lesz Easton gyámja.
„A férjemnek és nekem négy pici lányunk volt, és mindig is szerettünk volna egy fiút. Olyan volt, mint a tökéletes hiányzó darab a kirakósból” – fogalmazott.
Molly el sem tudta képzelni a fájdalmat és az áldozatot, amit az apja érezhetett akkor, amikor az ügyvédi irodában ráruházta a fia felügyeleti jogát.
„Tudta, hogy már nem fog sokáig élni. A szemei kezdtek sárgulni, ami azt jelentette, hogy a mája kezdett leállni. De ő ott ült, éles elmével, mint mindig, és írásban is lemondott apai jogairól. Annak a pillanatnak a szívfájdalma, de beteljesülése ezer darabra törte a szívemet. A lányaimra is gondoltam, és arra, hogy csak néhány évig lehetett a nagyapjuk. Az egész olyan lehetetlennek és igazságtalannak tűnt, hogy olyan emberek, akiket annyira szeretek, soha nem ismerhetik meg egymást” – búslakodott a nő.
Három napba telt, mire a kisfiú jogi helyzete rendeződött. „Ezek a dokumentumok teljes körű törvényes gyámságot adtak nekem Easton felett. Közöltem apámmal a nagyszerű hírt, és ő azt mondta nekem: ’ó, Molly, ez annyira boldoggá tesz. Annyira szeretlek’. Ezek voltak az utolsó szavai, mert másnap elhunyt. Hallottam történeteket arról, hogy az emberek kitartottak, hogy elbúcsúzzanak a családtagjaiktól, vagy kitartottak, hogy végignézzék az unokáik ballagását. De ez volt a legelső alkalom, amikor valóban hittem ebben, tudván, hogy apám megvárta, amíg Easton jogilag biztonságban lesz, mielőtt elment volna” – árulta el Molly.
A kis Easton még nem tudott teljes mondatokban beszélni, de máris túl volt élete két legfontosabb temetési szertartásán. Alig kétévesen, „váratlanul, mindössze tizenkét nap leforgása alatt árvává vált. Ezt senki sem látta előre. Azt hiszem, mindannyian csak mentünk tovább, képtelenek voltunk feldolgozni, hogy pontosan mi is történt. Néhány nappal a temetés után Easton hazarepült velünk Washingtonba, hogy új életet kezdjen” – folytatta a történetet a nővér.
Bár Mollyék négy saját gyereket neveltek, mégis kizökkentette őket a rutinból Easton érkezése. Hónapokba telt, mire megtalálták a közös nevezőt.
„Amikor végre sikerült, olyan volt, mintha mindig is ott lett volna. Hogyan tudtunk valaha is élni nélküle?” – tette fel a kérdést a boldog családanya, akinek több harcot is meg kellett vívnia a rendszerrel, mire kimondhatta, Easton ténylegesen hozzá tartozik, és az ő fia. Az örökbefogadási procedúra maga volt a kálvária, de nagyjából egy év leforgása alatt a végleges döntés is megszületett.
Az örökbefogadás napján „az eső a bőrünkre hullott, én pedig ott álltam, és úgy képzeltem el, mintha apám könnyei lennének a mennyből. Elképzeltem, hogy a boldogság könnyeit sírja, amiért Easton végre sziklaszilárd tagja lett a családjának, de a szomorúság könnyeit is, amiért soha nem tudta úgy felnevelni, ahogy engem nevelt” – fogalmazott Molly.
„2017. június 16-án 3 éves árvaként lépett be abba a bírósági épületbe a törvény szeme elé, és tíz perccel később törvényes fiunkként sétált ki onnan. Harcoltunk érte, hogy megtartsuk, ápoltuk őt a próbára tevő betegségeken keresztül, és jó éjt puszit adtunk neki 458 napig, mielőtt a törvény elismerte volna, hogy a szülei vagyunk. Most már négy nővérnek a testvére, akiknek biológiailag a nagybátyja! Ha igazán technikai jellegűek akarunk lenni, akkor ő a férjemnek, a mostani apukájának is a sógora! El tudom képzelni, milyen trükköket fognak egy nap majd eljátszani a többiekkel ezzel az információval” – vélekedett Easton nővére, aki nem mellesleg az anyja.
„Visszatekintve Easton életére, rengeteg előjele volt ennek a befejezésnek. A születése napján apám és a felesége felhívtak, hogy megkérdezzék, melyik nevet szeretném választani azok közül, ami tetszett nekik. Én az Eastont választottam, és ők egyetértettek abban, hogy ez a név illik hozzá a legjobban. Easton egyébként soha nem hívott Mollynak, mindig Mamának szólított. Akkoriban azt hittem, azért, mert a gyerekeim is Mamának szólítottak, és ő csak feltételezte, hogy ez a nevem. De mintha ő sejtette volna, mi fog történni, mielőtt bármelyikünk is tudta volna. Remélem, ahogy telnek az évek, mindig értékelni fogja az ’első anyukáját és apukáját’ a Mennyországban, és mindig tudni fogja, hogy mind a négy szülője mennyire szereti őt” – zárta a történetüket Molly Schultz.
