Igen, ez a város valóban létezik, méghozzá nem is olyan messze tőlünk, itt, Európában. Meglepő törvények és szabályok vannak itt érvényben, de ezeknek semmi közük valamilyen furcsa szektához, mindennek tudományos oka van.
Ez a település Longyearbyen, a világ legészakibb városa. A Norvégiához tartozó Spitzbergák (Svalbard) nevű szigetcsoport legnagyobb települése, közel az Északi-sark jégtakarójához. A legutóbbi népszámláláskor, 2019 augusztusában, 2368 lakosa volt.
Mivel a Jeges-tenger partján terül el, az itt élők nem tudják, milyen érzés egy szál pólóban, vagy fürdőruhában kimenni a tengerpartra. Télen a hőmérséklet gyakran mínusz 15 Celsius fok alá csökken, de nyáron is ritkán haladja meg az 5-7 Celsius fokot.
Ezenkívül a sarki éjszakák, amikor a nap nem kel fel, október 27-től február 15-ig tartanak. Legalábbis hivatalosan, mert a valóságban a város előtt elterülő hegy még eltakarja az első, félénk és visszafogott naplementéket, egészen március 8-ig. A nyári hónapokban viszont ennek éppen a fordítottja történik, vagyis a nap 127 napig nem megy le.
Szén és magvak
A várost egy amerikai üzletember, John Munroe Longyear alapította (és róla is nevezték el), aki szénbányát alapított itt az 1900-as évek elején. A 90-es években, amikor a szénipar kezdett eltűnni, és a bányák lassan bezártak, a helyeik más megélhetés után néztek, és többek között a turizmussal valamint tudományos kutatással kezdtek foglalkozni.
Szintén Longyearbyenben található a világ legnagyobb vetőmag-raktára. Ez egy régi bánya helyén épült. Körülbelül 800 000 vetőmagot tárolnak itt, optimális körülmények között, 120 méterrel a föld alatt. A magokat katasztrófa esetén bármely nemzet felhasználhatja.
Furcsa törvények
A város éghajlati és földrajzi viszonylatai miatt több olyan szabály és törvény is érvényben van itt, ami valószínűleg teljesen egyedi az egész világon. Ezek közül a furcsa törvények közül az egyik a macskatartásra vonatkozik. A város lakói nem tarthatnak macskát, így védik a környéken élő madarakat.
Ugyanakkor a nőknek nincs lehetőségük a szigeten szülni. Amikor gyerekük születik, valamelyik szárazföldi kórházba kell menniük, majd a csecsemővel együtt hazatérnek a városba. Ez ugyan nem törvény, de mivel nagyon kevés gyerek születik, Longyearbyenben nincs szülészet. Ugyanakkor korlátozzák az alkoholfogyasztást és az embereknek magukkal kell vinniük a puskájukat, ha elmennek otthonról, hogy megvédjék magukat a jegesmedvéktől.
A legfurcsább törvény azonban az elhalálozásra vonatkozik. A halálosan beteg vagy súlyosan sérült embereket a szárazföldre küldik, hogy ne a szigeten haljanak meg. Természetesen előfordul, hogy valaki váratlanul meghal a városban, ilyenkor a holttestet vagy elégetik, vagy a szárazföldre küldik eltemetni.
A városnak ugyanis nincs temetője. A temetések betiltásáról 1950-ben született döntés, amikor kiderült, hogy az 1918-as influenzajárványban elhunyt helyiek teste az alacsony hőmérséklet miatt nem indult bomlásnak. A tudósok attól tartanak, hogy mivel a permafroszt (azaz az állandóan fagyott állapotban levő talaj) rétegben eltemetett testek még tartalmazhatnak olyan élő vírustörzseket, amelyek a 20. században a világ népességének 5%-át elpusztították.
