A saját gyermekedet látni, hogy beteg, hogy haldoklik, hogy talán esély sincs arra, hogy valaha is magához tér, szívszaggató állapot. Minden anyának a gyereke a mindene, éppen ezért oly elviselhetetlen szembenézni azzal, hogy talán vége, hogy ő már nincs tovább. Ez az asszony pontosan ezt élte át, amikor a fia egy motorbalesetben súlyosan megsérült.
Az orvosok lemondtak Drewról, de az édesanyja végig hitt a felépülésében. Egy percig sem adta fel a reményt, és lankadatlanul imádkozott, pedig a fia hónapokig csak mozdulatlanul feküdt, nem mutatva semmilyen életjelet. Aztán végül megtörtént a várva várt csoda.
Drew Kohn előtt fényes jövő állt. Aki ismerte, mindenki tudta, a srác hatalmas tehetség, és a sportpályán a helye. Arra viszont senki sem gondolt, hogy néhány nappal a fiú 23. születésnapja előtt valami olyasmi fog történni vele, amitől az élete örökre megváltozik.
Drew épp az edzőterembe tartott, amikor bekövetkezett a baj. Egy szörnyű motorbaleset következtében életveszélyes sérüléseket szenvedett, és alig volt esélye a felépülésre. Levegőt is csak alig bírt venni. Aztán kómába esett. Nyolc hónapig feküdt öntudatlan állapotban, miközben a családja minden elképzelhetőt megtett, hogy visszahozza őt az életbe.
Drew édesanyjának, Yolanda Osborne Kohnnak már csak a hite maradt, amibe kapaszkodhat. Miután az orvosok lemondtak a fiáról, az ima volt az egyetlen eszköze, amit bevethetett Drew gyógyulásáért. 240 napon keresztül kitartóan fohászkodott, és arra kérte a Teremtőt, tegyen csodát. Eközben Drew csak feküdt a kórházi ágyában, és olyan volt, akár egy viaszbaba. Fakó, élettelen, sápadt és gyenge.
Édesanyja visszaemlékezett: „Úgy nézett ki, mint a halál, olyan szaga volt, mint a halálnak, és úgy reagált, mint a halál”. Nyolc hosszú hónapra rá azonban bekövetkezett a változás. Bár Drew nem tudott azonnal beszélni, az ébredése volt az első a csodák sorozata közül.
A katasztrófa sok mindentől megfosztotta Drewt: a fiatalságától, az esélyeitől, a jövőjétől. De Yolanda nem volt hajlandó feladni. Minden reggel és minden este arra kérte Istent, hogy gyógyítsa meg a fiát, ragaszkodott a hitéhez, mert a lelke mélyén bízott abban, tudta, hogy Drew számára nem csak ennyi volt az élet. Yolanda akkor sem ingott meg, amikor Drewt agyhalottnak nyilvánították.
Kijelentette: „Minden lehetséges, ha Isten benne van”. Nem volt könnyű, főként hogy a családot folyamatosan emlékeztették arra, hogy még ha Drew fel is ébred, ne várják, hogy ugyanolyan lesz, mint előtte volt. Minden jel arra mutatott, fel kellene adni, de Yolandát éppen ez a borzasztó kilátástalanság motiválta arra, hogy kitartson.
„Minden egyes nap egy csata volt… egyéb se, csak a ’nem képes erre, nem áll készen, nem ébred fel’” – jegyezte meg az édesanya. De ez nem tántorította el őt abban, hogy tiszta szívből, őszintén könyörögjön Istenhez.
Nyolc hónap elteltével megtörtént a csoda. Orvosi magyarázat nincs rá, csakis az univerzum ereje és egy anya őszinte könyörgése gyógyíthatta meg a fiatalembert. Az érzelmes édesanya megosztotta: „Az imáitok számítanak. Ezt szeretném, ha az emberek tudnák”. El sem tudjuk képzelni, mit is jelent, ha mindenki lemond a gyermekedről, de te mégis kapsz egy második esélyt arra, hogy újra halld őt, beszélhess vele, megöleld és elmondhasd neki, mennyire szereted.
Amikor Drew magához tért, még nem tudott beszélni. Hetekig nem szólalt meg. De aztán újabb csoda történt: a fiú egyszer csak válaszolt édesanyja szavaira, meglepve őt és az orvosait is. „Anya, jól vagyok. Szeretlek, anya” – ezt mondta. Katartikus élmény volt Drewt újra beszélni hallani. De a felépülésért folyó harc még messze sem ért véget.
A fiatalembert terápiák hosszú sora várta, hogy amennyire lehet, visszatérhessen az életbe. Motivációként kért az édesanyjától egy Bibliát, és a 100., illetve 57. zsoltárhoz lapozott. Yolanda megörökítette a különleges pillanatot: „Mindketten sírtunk. Azt senki sem mondhatja róla, hogy az elméje nincs a helyén. Nemcsak azt kérte, hogy olvassak fel neki egy bizonyos szentírást, hanem [az állt benne], hogy ‘az Úr az én menedékem. Kihez fogok futni? Ki az én erős tornyom?'”
Bármit is akarhatott Yolanda, nem működhetett volna, ha Drew nem akarja. De a srác mindennél és mindenkinél jobban szerette volna, hogy újra talpra álljon, és megszabaduljon a kerekesszéktől. Rengeteg órát töltött rehabilitáción és fizikoterápián, de ismét megtanult járni, leküzdve minden fájdalmat.
Édesanyja nagyon örült a fejlődésének, és alig várta, hogy lássa, mi célja van Istennek az ő fiával. Mert „van saját története, van mit elmesélnie – van bizonyságtétele. Szóval ő egy két lábon járó bizonyságtétel” – fogalmazott Yolanda, aki sosem lehet elég hálás azért, amit (vissza)kapott.
