Mit ér egy gyermek élete az anyai szeretet és gondoskodás nélkül? Hogyan nőhet fel egy gyermek, ha az élet megfosztja őt ettől a melegségtől? Oksana Masters története szívbemarkolóan szomorú, ugyanakkor gyönyörű is. Az élet rossz kártyákat osztott neki, de ő mégis megnyerte a játszmát.
A lány gyermekkora a csernobili katasztrófa idejéig nyúlik vissza. Oksana, aki körülbelül 300 kilométerre élt Csernobiltól, akkoriban 91 centi magas volt, és 16 kilót nyomott. Egy vesével, fél gyomorral, hat lábujjal mindkét lábán, mindkét kezén úszóhártyás ujjakkal született, a lábszáraiból hiányzott a sípcsont, és a bal lába 15 centivel rövidebb volt, mint a jobb.
A biológiai családja örökbe adta, és három árvaházban élt, mielőtt hétéves korában Gay Masters, egy egyedülálló amerikai nő örökbe fogadta. Két évbe telt, míg a jogi procedúra lehetővé tette, hogy a nevelőanyja kivihesse őt Amerikába. Ma már egy több sportágat is űző paralimpiai sportoló.
„Egy csecsemőt akartam örökbe fogadni, mert a munkám révén tudom, hogy az első év mennyire fontos a fejlődés szempontjából, de aztán kaptam egy fekete-fehér fényképet erről a kislányról, csillogott a szeme, és tudtam, hogy bár ez a gyerek nem az, akit kerestem, ő az én lányom” – mesélte Gay a örökbefogadás előzményeit.
A nőt próbálták lebeszélni arról, hogy Oksanát maga mellé vegye, hiszen túl sok kihívással járna a nevelése. Gay azonban mindenkit kikerült, és azt tette, amit a szíve diktált neki: nem hagyta cserben a lányt, és szülőhöz méltón gondoskodott róla.
Miután elindították az örökbefogadási papírokat, az árvaházban megmutatták a kis Oksanának a jövendőbeli anyukája képét, és azt mondták neki, hogy majd jönni fog érte. 24 hónapba telt, míg a folyamat lezárult, miközben Oksana türelmesen várta, hogy elvigyék.
„Ha valamit rosszul csináltam, az árvaház azt mondta, hogy az amerikai nő nem akar rossz gyereket, és nem jön” – emlékezett vissza a lelki terrorra Oksana. De Gay mégis visszajött, és a lány szemei felcsillantak, amikor felismerte az arcát.
„Tudom, ki vagy, te vagy az anyukám” – húzta elő a képet Gayről, amelyet az éjjeliszekrényén őrzött.
Az első éveik együtt valóban kihívásnak számítottak. „Ó, igen, anyukám és én nagyon különbözőek voltunk; ő szereti a könyveket, én pedig imádtam fára mászni” – mesélte a lány.
Oksana nagyon gyors, mozgékony gyerek volt, így a járás és a futás megtanulása a protézisekkel viszonylag könnyen ment neki. Amerikában több helyreállító műtéten esett át, hogy mindkét kezét jobban tudja használni.
„Ekkorra már rájöttem, hogy a sport egyfajta terápiát jelent számára, és beírattam lovasoktatásra. Azt mondtam neki, hogy Kentuckyban állami törvény, hogy mindenki megtanuljon lovagolni” – tette hozzá Gay.
Oksanának azonban „nem tetszett a fogyatékkal élőkre szabott sport”. „Azt akartam, hogy úgy érezzem magam, mint bárki más” – érvelt a lány, akit valóban a sport gyógyított ki a gyermekkori traumáiból.
Oksana a Players’ Tribune honlapján közzétett „Survivor” című videóban részletesen beszélt az Ukrajnában elszenvedett tartós fizikai, mentális és szexuális bántalmazásról.
„Csak arra gondoltam, hogy segíthetnék más lányoknak, más gyerekeknek, akik árvaházakban élnek, akik átélték ezt, és nem tudták, hogyan gyógyuljanak meg. A sport ereje – ezt adta nekem a sport, megadta a módját annak, hogy meggyógyuljak, hogy mindent kiadjak magamból, hogy megtaláljam magam és pozitív módon újra felfedezzem magam. Általa megváltoztathattam a történetemet” – vallotta be a lány.
„Ha a történetem valamilyen módon segíthetne fényt deríteni egy adott árvaházra vagy rendszerre, és örökre megváltoztatná azoknak a gyerekeknek az életét, akkor nem is tudom szavakba önteni, mennyit jelentene ez nekem” – tette hozzá Oksana, akinek bár Gay volt a mentőöve, valójában az akarata és a kitartása volt az, ami miatt ma ott tart, ahol van.
