KezdőlapBulvár„Kényszerítettek rá, hogy örökbe adjam a kisbabámat” - a nők, akik akaratuk...

„Kényszerítettek rá, hogy örökbe adjam a kisbabámat” – a nők, akik akaratuk ellenére mondtak le gyermekeikről

-

Még több érdekes történetért iratkozz fel a Twice.hu hírlevelére!

Egy egyedülálló lány számára Nagy-Britanniában az 1950-es és 1960-as években a terhesség katasztrófát jelentett. A fogamzásgátlás és az abortusz nem volt széles körben elérhető, és a házasságon kívüli gyermekvállalás óriási megbélyegzést jelentett. Fiatal nők ezrei találták magukat abban a helyzetben, hogy kénytelenek voltak lemondani a gyerekükről családjuk és a társadalom nyomására. Ezeket a fiatal leányanyákat gyakran külön erre a célra fenntartott otthonokba küldték, ahol aztán elvették tőlük újszülött csecsemőiket.

A fiatal nők, akik elvesztették a gyerekeiket, hosszú éveken át szenvedtek a veszteségtől, és gyakran egész hátralévő életüket annak szentelték, hogy megtalálják őket, de a törvények nem az ő oldalukon álltak, ezért nem minden történet végződhetett happy enddel. Bár az örökbefogadott személyeknek joguk van hozzáférni azokhoz az információkhoz, amelyek segíthetnek megtalálni a biológiai szüleiket, a szülőanyákat, akik zárt örökbeadás mellett döntenek, nem illeti meg automatikusan ez a jog, és sok esetben nem tehetnek mást, mint hogy várnak.

Mary mély depresszióba esett, miután elvették tőle a fiát.

Egyes anyák minden követ megmozgatnak annak érdekében, hogy megtalálják a gyereküket. Mary, aki 1960-ban volt kénytelen lemondani kisfiáról, a 90-es években végül egy magánnyomozóhoz fordult, miután semmilyen más úton nem jutott előbbre, mivel a hatóságok nem szolgáltatták ki neki az adatokat, és a megbízott nyomozó, Ariel Bruce, végül megtalálta a fiát.

„Nem hiszem, hogy szavakkal ki lehetne fejezni, amit érzek. Ez csodálatos hír, egyszerűen csodálatos. Úgy érzem magamat, mintha egy teljesen másik nő lennék, mintha egy hatalmas felhő emelkedett volna fel a fejem fölül” – mondta Mary, amikor Bruce közölte vele a hírt, hogy a fia él, és még mindig Nagy-Britanniában lakik. Mary azt mondta, nem reménykedik abban, hogy különösebb kapcsolatot építhetne a fiával, hiszen már felnőtt férfi és ő csak egy idegen a számára, de már a tudattól is megkönnyebbült, hogy tudja, életben van.

Shelagh 14 évesen esett teherbe.

Mások, akik szerencsésebbek, megtalálják a gyereküket, és meg is ismerhetik őt. Shelagh 1972-ben esett teherbe. Még nagyon fiatal volt, alig több mint 14 éves, de a férfi, akivel kapcsolatba került, idősebb volt nála, 20-21 éves, és kihasználta a fiatal lány naivságát.

„Iszonyatos bűntudatom volt, és rettenetesen szégyelltem magamat, de ebben a zűrzavarban létrejött egy élet, és én felelősnek éreztem magamat ezért az életért” – mondta, hozzátéve, hogy akkor az örökbeadás tűnt a legjobb megoldásnak mindenki számára.

Shelagh soha nem ment férjhez, és nem született több gyereke, és hosszú évekig súlyos depresszióval küzdött. Végül a vitorlázás lett a szenvedélye, 1989-ben az Egyesült Államokba, Maine-be költözött, és soha többé nem tért vissza Nagy-Britanniába. Lánya kereséséről azonban soha nem mondott le, és 23 évvel azután, hogy életet adott neki, végre megismerhette őt. Amikor találkoztak, szinte azonnal egy hullámhosszon voltak, és a kapcsolatuk nagyszerűen alakult. Shelagh vitorlázni vitte a lányát, és egy saját szobát is berendezett neki az otthonában.

Pamela szintén 14 éves volt, amikor teherbe esett.

De nem mindenki ilyen szerencsés. Pamela szintén 14 éves volt, amikor teherbe esett egy egyéjszakás kaland után, és neki sem volt beleszólása abba, mi történik születendő gyerekével. Miután a lánya megszületett, rá is erős nyomást gyakoroltak, hogy mondjon le róla, és miután ez megtörtént, elvárták tőle, hogy úgy élje az életét, mintha soha semmi nem történt volna.

„Soha többé senki nem beszélt róla, mintha meghalt volna. Soha többé senki nem említette meg a nevét. Nagyon is olyan érzés volt, mint a gyász, nem kaptam levegőt” – mondta Pamela. Akárcsak Shelagh, ő is megtalálta a lányát évekkel később, de az ő találkozásuk nem alakult olyan álomszerűen, a lánya kitöltötte rajta a dühét, és kijelentette, hogy nem akarja, hogy a közelében legyen. Pamela egyik fia egy romániai árvaházat támogat, és Pamela örökbefogadott egy kislányt, akinek a testvére meghalt az árvaházban, és neki is orvosi ellátásra volt szüksége.

„Soha nem fogja pótolni a lányomat, akit elveszítettem, de nem is akartam, hogy így legyen” – mondta a nő.

Hazel szülei sem könyörültek rajta, elvetették tőle a babáját.

Vannak olyan édesanyák is, akik, bár egész életükben arról álmodnak, hogy megismerhetik a gyereküket, nem merik keresni őt, mert félnek az elutasítástól. Hazel 1967-ben ismerte meg barátját, Johnt, és a kapcsolatuk már körülbelül egy éve tartott, amikor teherbe esett. A szülei elküldték őt egy leányanyákat befogadó intézetbe, mielőtt még látszani kezdett volna a terhessége, és amikor a fia megszületett, nem tarthatta meg őt, bármennyire is szerette volna. John és ő nem házasodhattak össze, és hiába választottak nevet születendő gyereküknek, nem lehettek egy család.

„Aláírod a papírokat, és az egésznek vége van. A baba soha nem volt a tiéd, és nem lesz a tiéd soha, csak néhány ruhadarab és kép marad neked” – mondta az összetört szívű édesanya.

Hazel és John később összeházasodtak, és két gyerekük született, egy fiuk és egy lányuk. Amikor a gyerekek már elég nagyok voltak, Hazel mesélt nekik a bátyjukról, de soha nem volt bátorsága megkeresni elsőszülött fiát, mert retteg attól, hogy elutasíthatja őt, és azt nem viselné el. Azt mondta, még mindig szereti a szüleit, de soha nem tudta nekik megbocsátani azt, amit vele tettek.

Janet nem tudta, kihez fordulhatna, amikor teherbe esett, és egy ideig még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében. Az édesanyja ultimátumot adott neki: vagy ő neveli fel lánya gyerekét a sajátjaként, vagy örökbe adják őt. Janet nem akarta kitenni a fiát mindannak, amit ő és a testvérei átéltek gyerekkorukban, ráadásul azt a gondolatot sem tudta volna elviselni, hogy a saját fia a testvéreként nevelkedjen, ezért az örökbe adás mellett döntött.

Később ő is férjhez ment, gyerekei és unokái születtek, és megpróbálta megkeresni a fiát is, akit annak idején örökbe adott. Évekig tartó keresgélés után végül meg is találta őt, és levelezni kezdtek. A fia azt írta, szívesen megismerné őt, de eleinte inkább csak levélben, nem akarta elsietni a személyes találkozást.

„Elnézem a lányomat, az unokámat, és azon gondolkodom, hogy hozhat bárki ezen a világon olyan döntést, hogy elszakítson egy gyereket az édesanyjától? Ez egész egyszerűen borzalmas. Ha meg lett volna a megfelelő segítség és támogatás, az örökbeadásnak soha nem kellett volna megtörténnie, soha nem kellett volna elválnom a fiamtól” – mondta Janet.

Ha nem szeretnél lemaradni tartalmainkról, akkor lépj be a Twice.hu exkluzív Facebook csoportjába vagy iratkozz fel a hírlevelünkre!


Legfrissebb

Ez is érdekelhet