Verebes István máig emlékszik arra az estére, amikor Kern András három régi kolléga találkozását ígérte neki. A színész-rendező örömmel készült a beszélgetésre, hiszen Balázs Pétert és Lukács Sándort is kedvelte. A találkozó végül néhány perc alatt véget ért: a művészek videókazettákat cseréltek, majd hazamentek. Verebes a Klubrádióban mesélte el, miért hagyott benne ilyen mély nyomot a történet.
Verebes István számára a színházi élet sosem kizárólag az előadásokról és a próbákról szólt. Legalább ennyire fontosak voltak azok a beszélgetések, amelyek a munka végeztével kezdődtek, amikor a kollégák még együtt maradtak, megosztották egymással a gondolataikat, vagy egyszerűen csak élvezték egymás társaságát.
A színész-rendező a Klubrádió Vágjunk a közepébe! című műsorában Bolgár Györgynek beszélt arról, mennyire megváltoztak ezek a szokások. Úgy emlékszik, a hetvenes-nyolcvanas években természetes volt, hogy a színészek előadás után is találkoztak, míg ma gyakran mindenki azonnal hazafelé indul.
„A színészek ma nem találkoznak sehol” – fogalmazott.
Ennek kapcsán idézte fel azt a régi esetet, amelyben Kern András, Balázs Péter és Lukács Sándor is szerepet kapott.
Verebes István másra számított a találkozón
Verebes István egy színházi előadást követően találkozott Kern Andrással, aki jelezte neki, hogy Balázs Péterrel és Lukács Sándorral is összefutnak. A hírnek kifejezetten örült, mert szerette volna újra látni régi kollégáit, és arra számított, hogy végre lesz alkalmuk egy tartalmas beszélgetésre.
A találkozás egészen másképp alakult. A három színész megérkezett, kiszálltak az autókból, videókazettákat cseréltek egymással, aztán mindenki visszaült a kocsijába, és hazament.
Verebes számára nehezen volt érthető, hogy a régi ismerősök ennyivel beérik. Nem az zavarta, hogy a kollégák rövid időre találkoztak, hanem az, hogy a közös együttlétből teljesen kimaradt a beszélgetés, amelyet ő a legjobban várt.
„Ez nekem nem tetszett, ez nem találkozás” – mondta.
A történetet nem egy jelenlegi személyes konfliktus bizonyítékaként, hanem a színházi közeg átalakulásának példájaként hozta fel. Számára a találkozás többet jelent annál, hogy néhány percre összefutnak azok, akik egykor sok időt töltöttek együtt.
Miközben a társasági élet fontosságáról beszélt, azt is elárulta, hogy egyáltalán nem kedveli a nagy összejöveteleket.
„Szeretem a jó társaságot, de az hat embernél nem több” – fogalmazott.
Harminc éve vidéken él, mégsem mondott le a baráti társaságról
Verebes István három évtizede Zalában él, és a vidékre költözést élete egyik legjobb döntésének tartja. Nem vágyik vissza a fővárosba, sőt ma már kifejezetten megterhelőnek érzi, ha Budapestre kell utaznia.
„Ha be kell jönnöm Pestre, megőrülök” – mondta a Klubrádió műsorában.
A nyugodtabb életnek volt egy olyan következménye, amelyre eleinte nem feltétlenül számított. Feleségével egy idő után észrevették, hogy egyre kevesebb alkalom adódik a barátokkal való találkozásra. Bár a szomszédaikkal jó kapcsolatot alakítottak ki, hiányzott nekik egy rendszeresen összejáró társaság.
Végül úgy döntöttek, maguk szerveznek közösséget, és könyvklubot alapítottak. Kezdetben az volt a tervük, hogy a résztvevők elolvasnak egy-egy művet, majd közösen megbeszélik a történetet, a szereplőket és az olvasás közben felmerülő gondolatokat.
A kezdeményezés idővel egészen más jelentőséget kapott. A könyvek továbbra is szerepelnek az összejöveteleken, de Verebes szerint már korántsem az olvasmányok jelentik a legfontosabb összekötő kapcsot.
„Ez most már évek óta megy, már rég nem a könyvek az érdekesek” – mesélte.
A társaság tagjai különböző területeken dolgoznak. Van közöttük muzeológus, újságíró, pedagógus, műfordító és sportoló is, a színész-rendező fodrásza szintén részt vesz az alkalmakon. Havonta legalább egyszer összegyűlnek, hogy beszélgessenek, megosszák egymással az élményeiket, és időt töltsenek együtt.
Verebes szerint ez a közösség pontosan azt adja meg neki, amit korábban a színházi életből is annyira szeretett.
„Erre van szükségem, erre a humanitásra, ezekre a kapcsolatokra. Semmi más nem maradt meg a hatvanéves pályámból” – vallotta be.
A régi ismeretségeket ma is fontosnak tartja, és nem titkolja, hogy rosszul esik neki, amikor valaki hosszú időn át nem jelentkezik. A közös munkákból és a színpadon töltött évtizedekből elsősorban az emberi kapcsolatok maradtak meg számára.
Arról is beszélt, hogy a visszahúzódóbb életmódja ellenére boldognak érzi magát. Negyedik házasságában, családja körében megtalálta azt a nyugalmat, amelyet korábban keresett.
„Egy olyan környezetben élek, ami nap mint nap öröm. Tehát nehogy azt hidd, hogy én egy keserű ember vagyok.”
