Az ökológiai gazdaságokból és szabadtartásból származó tojást sok vásárló ösztönösen környezetbarátabb választásnak tekinti. Az Oxfordi Egyetem kutatóinak elemzése szerint a kép jóval összetettebb: az állatjóléti szempontból kedvezőbb tartási módok egyes esetekben nagyobb üvegházhatásúgáz-kibocsátással járhatnak – írja a The Guardian.
A vizsgálat alapján az ökológiai tojástermelés csaknem kétszer akkora szén-dioxid-terhelést okozhat, mint a ketreces tyúktartásra épülő intenzív rendszerek. A kutatók mégsem állítják, hogy a ketreces gazdaságok összességében fenntarthatóbbak lennének. Az eredmények csupán azt mutatják meg, milyen nehéz egyszerre érvényesíteni az állatjóléti, éghajlatvédelmi és környezeti szempontokat.
Kevesebb tojás miatt több tyúkra lehet szükség
A kutatók több brit tojástermelési rendszer környezeti teljesítményét hasonlították össze. A számítások során figyelembe vették az üvegházhatású gázok kibocsátását, a termelés földigényét, a környezetszennyezés egyes formáit és az állatjóléti mutatókat.
A modell szerint, ha Nagy-Britannia teljes tojástermelése ökológiai, szabadtartásos rendszerre állna át, az éves kibocsátás megközelítené a 2,3 millió tonna szén-dioxid-egyenértéket. Egy kizárólag ketreces tartásra épülő rendszer esetében ez az érték körülbelül 1,18 millió tonna lenne.
A jelentős különbség egyik fő oka a termelékenység. Az ökológiai rendszerben tartott tyúkok átlagosan kevesebb tojást tojnak, ezért ugyanakkora mennyiség előállításához több állatra, több takarmányra és nagyobb területre van szükség.
Az állatjólét és a kibocsátás között nehéz kompromisszum húzódik
A tanulmány a korszerű mezőgazdaság egyik legösszetettebb dilemmájára mutat rá. A tyúkok számára kedvezőbb életkörülményeket biztosító gazdaságok rendszerint kevésbé hatékonyan használják fel az erőforrásokat, ami növelheti a kibocsátást és a termelés területigényét.
Az ökológiai tojástermelés a vizsgált adatok alapján a földhasználat, a vizek tápanyagterhelése és a környezet savasodása szempontjából is magasabb értékeket mutatott.
Ez azt jelenti, hogy egy állatjóléti szempontból előnyösebb rendszer nem feltétlenül teljesít jobban minden környezeti mutató alapján. A kibocsátás csökkentése és a természetesebb állattartás célja bizonyos helyzetekben egymással ellentétes követelményeket támaszthat.
A kutatás régebbi adatokra épült
A szerzők külön felhívták a figyelmet a vizsgálat korlátaira. Az elemzéshez felhasznált adatok a 2009–2010-es időszakból származnak, ezért nem tükrözik teljes mértékben az azóta megjelent technológiai fejlesztéseket, takarmányozási módszereket és gazdasági változásokat.
A tanulmány több olyan környezeti tényezőt sem vizsgált, amely jelentősen befolyásolhatja egy termelési rendszer fenntarthatóságát. Nem értékelték részletesen a növényvédő szerek használatát, a biológiai sokféleség változását vagy a talaj egészségére gyakorolt hatást.
„Fontos kompromisszumot azonosítottunk az állatok jóléte és az éghajlati hatások között, de ez nem ad teljes képet” – magyarázta Harriet Bartlett, az Oxfordi Egyetem kutatója és a tanulmány egyik szerzője.
A szén-dioxid-kibocsátás önmagában nem mutat meg mindent
A kutatás eredményeire a brit ökológiai tanúsító szervezet, a Soil Association is reagált. A szervezet szerint egy élelmiszer-termelési rendszer fenntarthatóságát nem lehet kizárólag a szén-dioxid-kibocsátás alapján megítélni.
Egy átfogó értékelésnek a természetre, a biológiai sokféleségre, a vízminőségre, a talaj állapotára, a vegyszerhasználatra és az állatok jólétére gyakorolt hatásokat is figyelembe kell vennie.
A Royal Society Open Science folyóiratban megjelent tanulmány arra világít rá, hogy az élelmiszerek környezeti terhelése nem írható le egyetlen mutatóval. Egy termék alacsonyabb szén-dioxid-kibocsátása nem feltétlenül jelenti azt, hogy minden más környezeti vagy állatjóléti szempontból is kedvezőbb választást jelent.
