A Svéd Akadémia október 9-én, csütörtökön, jelentette be, hogy a 2025-ös irodalmi Nobel-díjat Krasznahorkai László nyerte el, az indoklás szerint „a lenyűgöző és látnoki műveiért, amelyek az apokaliptikus terror közepette mutatják meg a művészet erejét.”
A Kossuth- és József Attila-díjas magyar írót már évek óta emlegették a legesélyesebbek között, és a fogadóirodák listáin olyan nagy neveket előzött meg, Murakami Haruki, Salman Rushdie és Thomas Pynchon. Az esélyesek listáján egyébként Nádas Péter is szerepelt.
Az 1954-ben Gyulán született Krasznahorkai disztópikus, melankolikus műveiről ismert, amelyek számos díjat nyertek el, többek között 2015-ben a Nemzetközi Man Booker-díjat.
Első regénye az 1985-ös Sátántangó volt, amit több nyelvre lefordítottak, többek között angolra, franciára, hollandra, németre, olaszra, csehre, arabra, kínaira és görögre is. 1994-ben Tarr Béla filmet is készített a regényből, amit további együttműködések követtek az író és a rendező között.
A Sátántangó egyik mondatáért ráadásul a görög Literature irodalmi újság 2020-ban az év legfontosabb mondatának járó díjat is megítélte az írónak. Ez a mondat egyúttal a szerző stílusának, egyedi hangnemének érzékeltetésére is tökéletes:
„Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül – rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dolgos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jó előre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál.”
Anders Olsson, a Nobel-bizottság elnöke Krasznahorkai prózáját úgy írta le, mint amely „olyan folyékony szintaxis felé fejlődött, amelyben a hosszú, kanyargós mondatok mellőzik a pontokat, és ez lett a szerző védjegye.” Susan Sontag pedig „a kortárs magyar apokalipszis mesterének” nevezte a szerzőt.
Ami a jellegzetességének számító hosszú, kanyargós mondatokat illeti, maga Krasznahorkai így fogalmazott ezzel kapcsolatban egy korábbi interjúban, amit a 24.hu-nak adott:
„A tőmondatoknak nincs semmilyen bűne. Egyszerűen arról van szó, hogy aki megszólal abban a homályban, amit én érzékelek, annak valami nagyon fontos mondanivalója van. Márpedig, amikor nagyon fontos mondanivalónk van, akkor mi sem tudjuk szabatosan, kerek, lezárt mondatokra törve közölni azt, hogy szerettem, kérem, és ezért öltem meg, hanem robbanékonyan, folyamatosan dől belőlünk” – mondta Krasznahorkai, hozzátéve, hogy az ő karaktereiből is ilyen megállíthatatlanul dőlnek a szövegek: „Minden robban, szédítő sebességgel rohan előre, hisz a valóságban való részvétel reménye annyira intenzív náluk, hogy ezt nem is volnék képes megfékezni azzal, hogy bocs, de én itt meg itt, na, meg itt azért csak elpöttyintenék egy-egy pontot. Szétrobbantaná az egész szöveget.
Ez azon írók privilégiuma, akik úgy érzik, maguk találják ki a történeteket. Nincs semmi bajom tehát a tőmondattal, nem foglalnám törvénybe, hogy mindenki kerülje a pontot, mert a pont pont maga az ördög. Képes vagyok élvezni egy rövid mondatokkal dolgozó művet is, például mert nagyon tágas teret hagy a képzeletnek. Az én esetemben azonban ez kizárt.”
