Elhunyt Tarr Béla, a nemzetközi hírű magyar filmrendező, a Kossuth- és Balázs Béla-díjas alkotó. A magyar filmművészet egyik meghatározó alakja életének 71. évében halt meg – a hír kedden futott végig a közösségi oldalakon és a sajtóban.
A halálhírt Bojár Iván András tette közzé, majd Fliegauf Bence filmrendező is megerősítette az MTI-nek a család nevében. Bojár posztjában így búcsúzott tőle: „Tarr Béla mesélt. Legyen könnyű az útja. Köszönjük, hogy volt nekünk”
Tarr Béla a mai magyar film világszerte ismert alkotója volt: filmjeiben kelet-európai sorsokat nagyított kozmikussá, egyetemes érvényűvé. A Családi tűzfészektől a Kárhozat és a Sátántangó világsikerein át A torinói lóig ívelő rendezései az apokaliptikus világállapotban megőrizhető emberi méltóság, a reménytelenségben felcsillanó remény esélyéről szóltak.
Tarr színházi családba született Pécsen: édesapja, id. Tarr Béla díszlettervezőként a Magyar Állami Operaházban dolgozott, édesanyja pedig a Madách Színház elismert súgónője volt. Tizenévesen amatőrfilmeket forgatott, majd – miután nem vették fel az ELTE-re – segédmunkásként dolgozott, mielőtt a Balázs Béla Stúdióban lehetőséget kapott első nagyjátékfilmjére.
A Családi tűzfészek a „Budapesti Iskola” dokumentarista érzékenységével vált ismertté, és külföldön is felfigyeltek rá. Tarr ekkor már azt a kérdést feszegette, ami később is végigvonult az életművén: vajon a körülmények teszik-e embertelenné az embert, vagy a kegyetlenség a természetünk része.
1985-ben csöngetett fel Krasznahorkai Lászlóhoz azzal, hogy „megfilmesítem a könyved”. A közös munka végül a Kárhozattal indult, majd a Sátántangóval teljesedett ki: Tarr valóban filmre vitte Krasznahorkai regényét, hét és fél órás terjedelemben.
Esterházy Péter így írt a Filmvilágban a Sátántangóról: „Tarr addig-addig filmezett, míg majdnem megszüntette a filmet”
A Sátántangóval megérkezett a világhír is: nyugati filmesek és értelmiségiek egész sora állt be Tarr hódolói közé, Susan Sontagtól Tilda Swintonig. A Werckmeister harmóniák és A torinói ló is ebből a kivételes alkotói szövetségből született.
A Tarr-stílus – a hosszú, bonyolultan koreografált, fekete-fehér beállítások, az idő lelassítása, a transzcendens felé tapogatózó filmnyelv – összeforrt a nevével, és számos utánzót is inspirált.
Tarr 2007-ben Cannes-ban szerepelt A londoni férfi című filmjével, majd 2011-ben A torinói ló versenyzett és nyerte el az Ezüst Medve díjat a Nemzetközi Berlini Filmfesztiválon.
A torinói ló után lényegében abbahagyta a nagyjátékfilmezést: később rövidfilmet és kiállításra szánt installációkat is készített, de fókusza egyre inkább a tanításra és a filmszakmai érdekképviseletre került. 2011 és 2023 között a Magyar Filmművészek Szövetsége elnökeként is markáns közéleti hangja volt, és tiltakozott a Színház- és Filmművészeti Egyetem átszervezése ellen.
A „kozmikus elcseszettség” elleni lázadásról 2020-ban így fogalmazott: „Ez egy örökös harc. Talán arról van szó, amit Nietzsche úgy fogalmazott meg, hogy az Isten halott. Valószínűleg ezért csináltunk egy utolsó filmet, ami az anti-genezisről szólt, és közben már éreztük, hogy onnan nincs tovább. Sajnos szembe kell nézni azzal, hogy az ember élete véges. Amit egyébként kikérek magamnak.”
2021-ben a Filmhu kérdésére válaszolva Tarr Béla így vont mérleget: „Ez nem volt soha kimondva, de az egész kibaszott filmes életművemet az hatotta át, hogy az ember méltóságát tartottam a legfontosabbnak. Mindig ebből a megfontolásból rugaszkodtam neki a filmkészítésnek. Ezt ma annyival egészíteném ki, hogy minden élőlény méltósága fontos. Fű, fa, virág és állat. Minden. Ahogy öregszik az ember, úgy érti meg ennek a világnak az egységét. Még ha nem is hiszek Istenben, akkor is azt gondolom, hogy ezt nem szabad tönkretenni. A haszonelvűség nem irthatja ki az emberséget belőlünk.”
Tarr Béla 1982-ben Balázs Béla-díjat, 2003-ban Kossuth-díjat kapott. A filmjeiben Kelet-Európa nem díszlet volt, hanem sors – és a kamera, amely nem menekült el a reménytelenség elől, mégis újra és újra megkereste benne az emberi méltóság utolsó szikráját.
