Van egy pillanat, amelyet szinte mindenki ismer. Amikor valaki először ül le egy hangszer mellé, elővesz egy üres füzetet, felhúzza a futócipőjét vagy megpróbál megtanulni egy új nyelvet. Az első napokban még minden izgalmasnak tűnik. Aztán megérkeznek a nehezebb hetek. A zongoradarab nem akar összeállni. A szavak nem maradnak meg a fejben. A kilométerek hosszabbnak érződnek, mint korábban. Ilyenkor válik el egymástól a lelkesedés és az elköteleződés.
Sokáig szerettük azt hinni, hogy a világot a tehetséges emberek mozgatják. A gyerek, aki már ötévesen hibátlanul rajzol. A fiatal, aki elsőre tökéletesen énekel. A sportoló, aki látszólag erőfeszítés nélkül teljesít jobban mindenkinél. A kívülálló számára úgy tűnhet, mintha a siker valamilyen különleges adottság jutalma lenne, amelyből egyesek többet kaptak, mások kevesebbet.
A valóság ennél jóval kevésbé látványos, és talán éppen ezért sokkal reménytelibb is.
Feldmár András egyik legismertebb gondolata pontosan erről szól:
„A motiváció jóval fontosabb, mint a talentum. A legjobb zongorista az lesz, aki élvezettel gyakorol.”
Ez a mondat első hallásra egyszerűnek tűnik, mégis képes alapjaiban megváltoztatni azt, ahogyan a saját életünkre nézünk. Mert ha valóban így van, akkor nem feltétlenül az induláskor kapott előnyök számítanak a legtöbbet, hanem az, hogy ki képes újra és újra visszaülni ugyanahhoz a zongorához akkor is, amikor senki nem figyel rá.
Talán ezért látunk annyi olyan embert, aki gyerekként „ígéretes tehetségnek” számított, mégsem jutott el oda, ahová mindenki várta tőle. És ezért találkozunk olyanokkal is, akik soha nem voltak osztályelsők, nem tűntek ki különösebben a tömegből, mégis évek alatt figyelemre méltó dolgokat hoztak létre. Nem azért, mert könnyebb volt nekik az út, hanem mert valamiért szerették azt, amit csináltak. Annyira szerették, hogy hajlandók voltak újra kezdeni rossz napokon is.
Az élvezetnek különös ereje van. Aki örömét leli valamiben, annak a gyakorlás nem büntetés, hanem a nap természetes része lesz. Nem kell minden reggel harcot vívnia önmagával, hogy leüljön dolgozni, fejlődni vagy tanulni. A motiváció ilyenkor nem hangzatos idézetekből vagy látványos célokból táplálkozik, hanem abból a csendes elégedettségből, amelyet maga a folyamat ad.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a szenvedéllyel végzett munka mindig könnyű. A legelhivatottabb emberek is elfáradnak néha. Nekik is vannak napjaik, amikor semmi sem sikerül, amikor minden lassabban halad, mint szeretnék. A különbség talán csak annyi, hogy ők nem a kudarcot látják ezekben a pillanatokban, hanem az út természetes részét.
A zongorista sem azért ül a hangszer elé nap mint nap, mert minden egyes gyakorlás tökéletes élményt nyújt. Hanem azért, mert valahol mélyen szereti azt az érzést, amikor egy korábban nehéznek tűnő dallam egyszer csak megszólal az ujjai alatt. Ez az apró öröm sokszor többet ér minden külső elismerésnél.
Talán a hétköznapi életben is ugyanez történik velünk. Az a szülő, aki fáradtan is leül mesét olvasni a gyerekének. Az a vállalkozó, aki egy sikertelen hónap után is folytatja. Az a kezdő futó, aki lassan halad, mégis újra felveszi a cipőjét másnap reggel. Ezeket az embereket nem feltétlenül a tehetségük viszi előre, hanem valami sokkal kitartóbb erő: a vágy, hogy tovább csinálják.
Lehet, hogy végül valóban azok jutnak a legmesszebbre, akik nem a sikerért kezdtek el valamit, hanem azért, mert örömüket lelték benne. Akik számára maga az út vált fontossá, nem csupán a célvonal.
És talán éppen ezért van valami megnyugtató Feldmár András gondolatában. Mert azt sugallja, hogy a legtöbb ajtó nincs örökre bezárva azok előtt, akik nem születtek csodagyereknek. Hogy a fejlődés nem kizárólag a kiválasztottaké. Hogy néha a legnagyobb előnyt nem az jelenti, ha valaki tehetségesebb másoknál, hanem az, ha másnap is kedve van visszaülni a zongorához.
