Gillian Relf, egy 69 éves anya az angliai Kentből a Daily Mailnek elmondta, hogy miután több mint negyven évet szentelt az életéből annak, hogy gondoskodjon a fiáról, aki állandó gondozást és törődést igényel, úgy gondolja, jobb lett volna, ha meg sem születik.
Gillian, aki tizenkilenc évesen ment hozzá gyermekkori szerelméhez, Royhoz, húszévesen lett először anya, amikor megszületett fia, Andrew. Gillian és Relf boldog életet éltek elsőszülött fiukkal, amikor úgy döntöttek, hogy egy újabb gyermeket szeretnének, hogy teljes legyen a családjuk.
Nem sokkal az elhatározás után Gillian terhes maradt, ám néhány hónapos terhesen feltűnt neki, hogy valami nincs rendben a babával és a terhességgel. Az orvosok és a szülésznők azonban biztosították arról, hogy minden rendben van, és csak paranoiás.
„Akkoriban még nem voltak terhesvizsgálatok vagy vérvizsgálatok a rendellenességek kimutatására, és bár volt egy hatodik érzékem, nevezzük anyai megérzésnek, hogy valami baj van a babámmal, az orvosok és a szülésznők ragaszkodtak ahhoz, hogy hisztérikus vagyok, és elutasították a magzatvízvizsgálat elvégzését” – nyilatkozta Gillian.
Végül 1967 januárjában megszületett második gyermeke, Stephen.
„Néztem őt a kiságyában: kicsi, mandulavágású szemei, széles, lapos orra, és az egyetlen ránc a tenyerén. ‘Ő egy mongol, ugye?’ Ziháltam anyámnak. Ma már sokkolóan hangzik, de akkoriban így jellemeztük a Down-szindrómás embereket” – mondta az édesanya.
„Azt mondta, biztos benne, hogy nem az, és úgy tűnt, mindenki más vak volt arra, amit én olyan tisztán láttam. Egyik orvos vagy egészségügyi látogató sem említette ezt, így hét hónapig csak bambultam, és próbáltam meggyőzni magam arról, hogy a babám ‘normális'” – emlékezett vissza az akkori időkre Gillian.
A következő nyáron a fia, Stephen megbetegedett, és Gillian kórházba vitte. Miután megvizsgálta, egy gyermekorvos „mongol babaként” emlegette őt.
„Olyan kérdések cikáztak az agyamban, amelyekre nem tudtam választ adni: Én okoztam a fogyatékosságát? Milyen szörnyű lenne az élete? Milyen hatással lenne ez a bátyjára, Andrew-ra, aki akkor még csak kétéves volt? Hogy a fenébe fogunk Roy és én megbirkózni vele? Ez volt az a nap, amikor Roy, Andrew és számomra véget ért a normális élet” – mondta.
Gillian elmondta, hogy ő és a családja számos küzdelmen mentek keresztül Stephen születése után.
„Az első években fizikai fájdalmat okozott nekem, hogy láttam, ahogy a barátaim kisgyermekei elérik a mérföldköveket, miközben az én fiam még mindig olyan babás volt. Stephen ötéves koráig nem tudott járni, és nem tudott beszélni – még most is csak néhány szót tud, és a Makaton jelbeszéddel kommunikál. Ez állandó küzdelmet jelentett a szükségleteinek megállapításában” – mesélte Gillian.
Az édesanya azt is elmondta, fia inkontinenciában szenved, ezért a ruháinak és ágyneműinek a mosása teljes munkaidős feladat. Elmondta, fia gondozása olyan mély állapotba taszította, hogy majdnem tragédiában végződött az életük.
„Kimerülten és bűntudattól gyötörve már közel voltam az őrület határáig, amikor Stephen harmadik születésnapja után nem sokkal rosszul lett, és három napon és éjszakán át szüntelenül sírt. Ami még rosszabb volt, nem tudta jelezni, hogy mi baja van” – elevenítette fel az esetet az anyuka.
„A férjem akkoriban késő esti műszakban dolgozott sofőrként, és a harmadik éjszakára már nem bírtam tovább elviselni a zajt. Dühömben felkaptam Stephent, azzal a szándékkal, hogy ledobom a lépcsőnkről. Szerencsére, mire felértem a legfelső lépcsőfokra, azt gondoltam: „Mi a fenét csinálok?”, és visszatettem a kiságyába”.
Az édesanya néhány nappal később idegösszeomlással került a pszichiátriára, nyugtatókat kapott, több hónapon át kezelték. A nő elmondta, a házassága is megszenvedte a nehéz időket. Gillian számos alkalommal belegondolt, hogy milyen lett volna az életük, ha a fia sosem születik meg.
„Az emberek talán azt várnák, hogy azt mondjam, hogy idővel elfogadtam a fiam fogyatékosságát. Azonban tévednek. Bár szeretem a fiamat, és hevesen védem őt, tudom, hogy az életünk boldogabb és sokkal kevésbé bonyolultabb lett volna, ha soha nem születik meg. Bárcsak abortuszom lett volna. Minden nap azt kívánom” – mondta őszintén az édesanya.
Végül a család háziorvosa hozott némi megváltást, talált Stephennek egy védett otthont Kentben, ahol éjjel-nappal gondoskodnak róla, támogatják, amiben kell, így a család válláról is nagy terhet vettek le. Gillian most amiatt aggódik, hogy mi fog történni akkor, ha ő és a férje már nem lesznek az élők sorában.
„Tudom, hogy ez sokakat sokkolni fog: ez az én fiam, akit közel fél évszázadon át szerettem, ápoltam és védtem, de ha visszamehetnék az időben, egy pillanat alatt elvetetném. Én most 69 éves vagyok, Roy pedig 70, és jövő hónapban ünnepeljük az aranylakodalmunkat, nem tudom mit hoz számunkra a jövő” – fogalmazott.
