Egy férfi túlélt egy 4500 méteres ugrást, miután nem nyílt ki az ejtőernyője.
Brad Guy még 2013-ban szenvedett ejtőernyős balesetet. Oktatójával, Billel tandemben ugrottak 4500 méterről, és egyikük ernyője sem nyílt ki. Az első ernyő nem nyílt ki, aztán a második sem, mert belegabalyodott az elsőbe. Bill próbálta késével elvágni az egyik ernyő zsinórját, hogy az ne akadályozza a másikat, de nem sikerült. Végül egy golfpályán csapódtak a földbe, egy tó partján.
Csodával határos módon, mindketten túlélték a zuhanást, és végül teljesen felépültek. Brad néhány évvel később egy interjúban mesélt a balesettel kapcsolatos érzéseiről.
A baleset 2013. augusztus 1-jén történt, Melbourne egyik elővárosában, Lilydaleben. Gyönyörű nap volt, az időjárási viszonyok nagyszerűek voltak a gép felszállásához és az ugráshoz. Az ugrás előtt még minden rendben volt, Brad elmesélte, hogy az oktatója viccelődve még azt is megkérdezte tőle, mik az utolsó szavai, mire ő így válaszolt: „remélem, kinyílik az ejtőernyőm”. Elmondása szerint ezek a szavak még sokáig kísértették a baleset után, azon gondolkodott, vajon nem ő vonzotta-e be a bajt.
Ezenkívül szörnyű bűntudat is kínozta, hiszen kérésére a családja is elkísérte, és, miközben 80 km/h-s sebességgel közeledtek a földhöz, és Brad próbálta felfogni az elkerülhetetlennek tűnő halál gondolatát, az is átvillant az agyán, hogy a családjának most végig kell néznie a halálát.
„Minden olyan gyorsan történt. Abban a pillanatban, amikor láttam, hogy egyik ernyő sem nyílt ki, teljes mértékben elfogadtam a halált. Furcsa nyugalom fogott el, hogy oké, ez most megtörténik. Ez lesz a legrosszabb fájdalom, amit valaha tapasztaltam, és aztán meghalok. Elfogadtam a gondolatot” – emlékszik vissza Brad.
Arra is tisztán emlékszik, hogy rögtön a becsapódás után szörnyű fájdalmai voltak, és mozdulni sem bírt, de magánál volt, és próbálta magához téríteni az oktatót, aki viszont eszméletét vesztette.
Zuhanás közben teljesen összegabalyodtak, és Bill gyakorlatilag Brad alá szorult, aki azonban nem tudott megmozdulni. Végül megérkezett a segítség, és a két férfit kórházba szállították. Az első éjszaka a kórházban Brad egy szemhunyásnyit sem tudott aludni, mert még mindig sokkos állapotban volt, és valahányszor behunyta a szemét, érezte, ahogy zuhan.
A felépülés hosszú folyamat volt. Bradnek megsérült a gerince, és hónapokba telt, mire újra járni tudott. Ezenkívül depresszióval és poszttraumás stresszel is meg kellett küzdenie.
„Depressziós voltam. Nem akartam sem enni, sem zuhanyozni. Kiabáltam a szüleimmel, valahányszor a közelembe jöttek, mert egy szörnyetegnek éreztem magamat.” – mondta.
Rémálmok és szörnyű emlékképek kínozták, amelyekből üvöltve riadt fel. Végül jobbra fordultak a dolgok, és Brad ma már testileg és lelkileg is jól van. Sportolni ugyan nem tud, és a háta is rendszeresen fáj, de ez külső szemmel egyáltalán nem látszik meg rajta.
„Tudok járni, és autót vezetni. Nagyon sok vért, verejtéket és könnyet kellett belefektetnem, de remélhetőleg egy kicsit több fizioterápiával egyre többre leszek képes.” – tette hozzá a férfi.
