Danny Wakefield, vagy, ahogy a közösségi médiában ismerik, Danny the Trans Dad, sokat tett annak érdekében, hogy felhívja a figyelmet a transznemű, nem bináris szülők előtt álló kihívásokra. Közösségi média csatornáin és blogján dokumentálta, milyen volt a terhességet transznemű, nem bináris személyként átélni, ás felhívta a figyelmet arra a megkülönböztetésre, amellyel a közösség tagjainak gyakran szembe kell nézniük.
Danny azért osztotta meg saját tapasztalatait, hogy felhívja a figyelmet mindazokra a nehézségekre, amelyekkel a nem bináris személyeknek szembesülniük kell a terhesség alatt, valamint szülőkként. Egyik bejegyzésében megosztotta, milyen felkavaró élmény volt a sürgősségen tett látogatása, nem sokkal azután, hogy megtudta, terhes.
Danny a bejegyzésében arról írt, milyen érzés volt, amikor az orvosok megkérdőjelezték a saját testével és egészségével kapcsolatos ismereteit, ráadásul úgy beszéltek róla a jelenlétében, mintha ott sem lenne, vagy csak egy élettelen tárgy volna. Egy dolog, ha az embernek ki kell állnia a saját egészsége érdekében hozott döntései mellett, de teljesen más, ha szó szerint az identitását és a tapasztalatait kell megvédenie.
„Pontosan egy évvel ezelőtt be kellett sétálnom a sürgősségi osztályra, egyedül, terhes transzmaszkulin, nem bináris személyként.” – emlékszik vissza Danny. „Előző nap felhívtam az orvosomat, mert már két hete nem tudtam abbahagyni a hányást. Azt mondta, hogy ez talán már nem a COVID miatt van (négy héttel korábban pozitív lett a tesztem), és megkérdezte, hogy előfordulhat-e, hogy terhes vagyok. Hangosan felnevettem, majd azonnal elhallgattam. Igen, volt rá lehetőség.”
Danny még aznap elvégezte az első terhességi tesztjét, ami pozitív lett. Ekkor szembesült vele először, hogy kislánya, Wilder Lea, úton van. Danny rendkívül izgatott volt, de azzal is tisztában volt, hogy orvosi ellátásra van szüksége.
„Nagy szükségem volt folyadékokra. Már másfél napja nem bírtam vizet inni. Félelemből a lehető leghosszabb ideig halogattam, hogy a sürgősségre menjek. Transzneműként már így is félelmetes volt orvosi ellátásért folyamodni. És vajon milyen lesz ez az ellátás terhes férfiként egy világjárvány kezdetén? Borzalmasan festett a helyzet.” – írta Danny. Végül azonban nem várhatott tovább, be kellett mennie a sürgősségre.
Amint belépett, azonnal megkérdezték, hogy miért van ott. Danny emlékszik, hogy rögtön izzadni kezdett.
„Mondtam nekik, hogy folyadékra van szükségem, mert ki vagyok száradva, de ne aggódjanak, nem COVID.” Amikor erre csak egy kétkedő pillantás volt a válasz, Danny tudta, hogy többet kell mondania ennél. „Terhes vagyok, és folyadékra van szükségem.” – mondta. Az ápoló erre értetlenül visszakérdezett: „Hogy mondja, uram?”
„Ekkor vette kezdetét a rémálom. Ott álltam egyedül, és magyarázkodnom kellett, miközben úgy éreztem, hogy meghalok.” Végül bevitték Dannyt egy szobába, ahol egy orvos és három másik ápoló várakozott. „Elismételtem nekik is, hogy terhes vagyok, ők pedig közben inkább egymásra néztek, nem pedig rám. Hogy lehetséges ez? – kérdezték. Mondtam nekik, hogy transznemű vagyok, és még mindig megvannak a reproduktív szerveim, amelyek lehetővé teszik, hogy kihordjak egy babát. Ekkor az orvos kérdés nélkül felhúzta a kórházi köntöst a vállamon, hogy megvizsgálja a hegeket a mellkasomon, mint a személyazonosságom „igazolásait”. A mellkasomat és a vállaimat tapogatta, miközben megjegyezte, hogy jó izmos vagyok. Én közben folyamatosan próbáltam elmagyarázni, hogy terhes vagyok, de láttam, hogy nem hisznek nekem.”
„Miután az orvos vagy tíz percig vizsgált így (kérdés nélkül), és folyton elismételtette velem a tüneteimet, mindenki kiment a szobából. Az orvosok ott álltak a függöny mögött, és suttogtak rólam, a testemről és arról, hogy mondják el nekem, hogy nem vagyok terhes, hanem valószínűleg koronavírusos vagyok.”
Ez volt az a pillanat, amikor Danny úgy döntött, itt az ideje, hogy kiálljon önmaga és születendő gyermeke mellett. „Ekkor veszítettem el a türelmemet. Remegő hangon rájuk kiáltottam, hogy hallom, amit beszélnek. Itt vagyok, és hozzám kellene beszélniük, nem pedig egymáshoz. Most azonnal ultrahang vizsgálatot akarok.”
Az orvosok végül beleegyeztek az ultrahangvizsgálatba, és közben folyadékokat és hányinger elleni gyógyszereket adtak neki. Danny másfél órán át üldögélt egyedül a sürgősségin, míg a vizsgálatra várt.
Az ultrahang végül beigazolta az állításait, Danny nyolc hetes terhes volt. Amikor először meghallotta a kislánya szívverését, az élete örökre megváltozott. „Mindenki, aki abban a teremben állt és megpróbált meggyőzni róla, hogy nem létezel, hallotta a szívverésedet és hitetlenkedve álldogált. Igazi voltál, és végre úton voltál hozzám.” – írta kislányáról Danny.
Danny azt mondja, ez a kellemetlen tapasztalat felnyitotta a szemét. „Csak egy szövetségesre volt szükségem aznap, abban a szobában. Csak egy orvosra, vagy ápolóra, aki rendelkezik a megfelelő tudással a transznemű betegek ellátásáról. A láthatóság nagyon fontos. Az oktatás nagyon fontos. A transzneműeket magába foglaló egészségügy kialakítása nagyon fontos.”
Danny azzal is tisztában van, hogy az ő helyzete még így is kiváltságosnak minősül fehér férfiként, és tudja, hogy a színesbőrű transznemű személyeknek még ennél is rosszabb dolgokkal kell szembenézniük, de azt mondja, nem a probléma súlyosságának a szintjét kellene nézni, hanem azt, hogy ez egyáltalán előfordulhat.
„Emberek vagyunk, és ennél jobbat érdelünk.” – írja.
Danny azóta világra hozta kislányát, Leát, a világ egyik legboldogabb apukája.
