Szentesi Éva írásaiban nyíltan beszél a rákkal vívott hosszadalmas küzdeleméről. Most is éppen egy új könyvön dolgozik, aminek a kéziratát februárban kell leadnia, közben azonban újabb egészségügyi problémákkal néz szembe – tavaly december óta kórházban fekszik egy kismedencei tályog miatt. A születésnapját is a betegágyban ünnepelte, de a barátai süteménnyel, lufikkal, sőt csillagszóróval is meglepték, amint arról egy Instagramon megosztott bejegyzés is tanúskodik.
Szentesi Évánál először 2013-ban diagnosztizáltak méhnyakrákot, még 30 éves kora előtt, és a betegséggel vívott küzdelme hosszan folytatódott. 2024-ben újabb daganatot találtak a csípőjénél, ezért újabb műtétre és kemoterápiára volt szüksége.
Ebből adódóan írásainak fő témája a rákból való felépülés, új könyve is erről szól majd. Az író a litera.hu-nak nyilatkozott új könyvével, valamint jelenlegi egészségi állapotával kapcsolatban egy rövid, három kérdéses interjúban.
„Úgy alakult, hogy kórházban töltöttem 2025 utolsó napjait, a szilvesztert, és eddig úgy fest, az év első hónapja is itt telik majd egy sokadszorra visszatérő, kismedencei tályog miatt. Nem történik semmi, ezért a legnagyobb esemény ebben a szűk, kórházi szobában, hogy figyelhetem, hogyan borít be mindent a hó, ahogy a rétegek egymásra rakódnak… Csak azzal érintkezem, aki ide bejön, például a takarítónő, néhány megszeppent rezidens, hullafáradt ügyeletesek, a soha el nem fáradó nővérek, egy-két barát, de alig beszél valaki, én is alig beszélek, nehéz már mit mondani a hogyvagyra. Ebből a nézőpontból minden lassú és óriási, ilyenkor van időm gondolkodni fontos kérdéseken, például a világ legcsodálatosabb érzésén, amit mindenkinek át kellene élnie. Szóval erről írtam” – mondta, azzal kapcsolatban, mit olvashatunk tőle a Litera Klubban.
Arról is mesélt, hogy min dolgozik jelenleg: „Február közepén adom le a következő könyvem kéziratát. Pár hónappal ezelőtt értettem meg, hogy a betegségből való gyógyulás történetét soha nem onnantól meséltem el, ahol elindult, azaz ahonnan kellett volna. A folyamat megértéséből fontos dolgokat kihagytam, és annyi minden történt még a testemmel, lelkemmel azóta, hogy írnom kellett róla újra. Ambivalens érzés, hiszen szeretném befejezni a történetem, de olyan, mintha soha nem lenne vége. Választ akarok adni arra is, hogyan próbálom elfogadni – ha egyáltalán sikerülhet –, hogy a rákból való felépülés a fő témám. Amiről a mesélést olyan szintre akarom emelni, hogy a legtöbben megértsék, és hatása legyen, ne csak egy egyszerű gyógyulástörténetként vagy szenvedésábrázolásként olvassák. Nehéz feladat, megírni se könnyű, egyensúlyozni kell, megtalálni a kellő távolságot: ha túl távol megyek, személytelen lesz, ha túl közel, elpusztít.”
