Egyre több orosz katona dönt a dezertálás mellett. Bár a Kreml nem hozza nyilvánosságra a hivatalos statisztikákat, a bizonyítékok arra utalnak, hogy soha nem látott számú katona hagyja el a posztját.
A Go Through the Forest önkéntesei, egy orosz száműzöttek által vezetett csoport, amely segít a férfiaknak elkerülni a háborús szolgálatot, azt állítják, hogy 2025-ben több dezertőrt segítettek, mint az előző években. A független média kutatása szerint, amely hiányos bírósági jegyzőkönyveken alapul, az orosz katonai bíróságok 2022 óta legalább 18 ezer ítéletet hoztak, de a valós szám ennél sokkal magasabb lehet.
Az ukrán nyílt forráskódú hírszerző szervezet, a Frontelligence Insight orosz egységek belső dokumentumai alapján megállapította, hogy 2025 nyarára közel hatszor annyi orosz katona szökött meg, mint 2024 januárjában, és az éves arány megduplázódott. A szervezet idén 70 ezer katona szökését jelezte előre, az orosz hadseregből, ami Oroszország ukrajnai haderejének körülbelül 10 százalékát teszi ki.
A katonák gyakran a „borzalmas szolgálati körülmények” miatt hagyják el egységeiket. A kimerültség, a súlyos veszteségek, a parancsnokok inkompetenciája, a felszerelés hiánya, a kiképzés hiánya és a pihenési lehetőségek hiánya mind hozzájárulnak a jelenséghez.
Kijevben is jelentős probléma a dezertálás, bár az adatok könnyebben hozzáférhetők. Az ügyészek szerint 2022-től ez év júliusáig 202 997 büntetőeljárás indult engedély nélküli távollét miatt, és 15 564 embert vádoltak meg hivatalosan bűncselekménnyel.
Mivel a nyugati sajtó hozzáférése a Kreml által ellenőrzött frontvonalhoz korlátozott, a dezertőrökkel származó személyes történetek jelentik az egyetlen lehetőséget, hogy első kézből hallhassunk a frontvonalon tapasztalt káoszról és brutalitásról. A The Times-nak három dezertált orosz katona is elmesélte a történetét, a saját és a családjuk biztonsága érdekében álneveket használva.
A 34 éves Nyikolaj, egy ügyvéd, azt mondja, a „saját ostobaságának” köszönhetően került a frontra. A cég, aminél dolgozott, nemzetközi üzletekre épített, ezt azonban a szankciók ellehetetlenítették, így a fizetése látványosan csökkent az ukrajnai háború kitörése után. Nyikolaj végül kilépett, hogy új életet kezdjen és többet keressen egy másik városban. Amikor azonban nem járt sikerrel, hazatért szülővárosába, és 2025 január közepén, mivel pénzre volt szüksége, és úgy érezte, sarokba szorították, szerződést kötött az orosz hadsereggel.
„Trump hatalomra került, és mindenki azt mondta, hogy a háború véget fog érni” – mondta a The Times-nak. „Abban a hullámban sokan jelentkeztek a hadseregbe, ahogy én is.” Tíz napos kiképzésen vett részt egy helyi bázison, majd Rosztovon keresztül egy kelet-ukrajnai Mariupolban található kiképzőtáborba került.
Ott rájött, hogy hibát követett el. „Ha aláírod a szerződést, nem szállhatsz ki” – magyarázza. „Ez olyan, mint a modern rabszolgaság. Nincsenek jogaid. Elveszik a telefonodat, az útleveledet és a dokumentumaidat. Szinte lehetetlen megszökni.” A szokatlanul hosszú ideig tartó kiképzés után egy rohamcsoporthoz osztották be, és májusban a frontra küldték. „Mindenki tudja, hogy a rohamcsapat egyenlő a halállal” – mondja Nyikolaj.
A nyár nagy részében egysége védekező pozíciókat tartott, és nem haladt előre. Ennek ellenére súlyos veszteségeket szenvedtek az ukrán drónok, tüzérség és aknák miatt. A katonáknak a bomlásnak indult holttestek között kellett keresgélniük, abban a reményben, hogy valahol vizet találnak. Július végére az eredeti, körülbelül 45 fős egységéből szerinte csak öten maradtak életben. „Elég gyorsan megszokod. Tegnap még együtt kávéztatok, ma pedig kiderül, hogy a bajtársaid meghaltak. Ez egy rendszer. Az egyik meghal, aztán új arcok jelennek meg körülötted. Aztán ők is meghalnak” – idézte fel.
Ekkor érkezett a parancs az előrenyomulásra. Nyikolaj, tudva, hogy nem akar tovább harcolni, rájött, hogy három lehetősége van: öngyilkos lesz, megadja magát, vagy valahogy eljut egy katonai kórházba. Ehhez az utóbbi opcióhoz azonban ki kellett találnia, hogy sebesítse meg magát.
Egy másik katona beszélt neki azokról a fajta gránátokról, amik „népszerűek” a dezertőrök körében, mert kisebb eséllyel szakítják el a fontos artériákat és ínszalagokat. Nyikolaj elsétált a legközelebbi településig, és egy RGD gránáttal megsebesítette a karját egy elhagyatott házban. A robbanás szilánkokra tépte szét a karját, de számára ez maga volt a megváltás. Néhány héttel később a kórházban feküdve nem az égő fájdalom, hanem a hatalmas megkönnyebbülés érzése uralkodott benne.
„Persze, hogy ijesztő volt” – emlékezett vissza „De nem akartam harcolni. Vagy golyó a fejembe, vagy ez. Egy patkány is lerágja a saját mancsát, hogy életben maradjon. Szóval ijesztő volt, de nem olyan fájdalmas.”
Oroszországba evakuálták, de azóta távozott az országból. „Oroszországnak nincs kedve véget vetni ennek” – mondja a béketárgyalások lehetőségéről. „Az orosz vezetés egyáltalán nem áll készen a béke megvitatására. A veszteségek egyszerűen hatalmasak, borzalmasak.”
Ugyanakkor azt is bevallotta, hogy erős bűntudat gyötri: „„Nincs mentségem. Tisztában vagyok vele, hogy részt vettem ebben a szörnyűségben, és valószínűleg egész életemben nem fogom tudni ezt magamról lemosni.”
Egy másik dezertált katona, a 27 éves Anton, korábban kadétként az orosz haditengerészetnél szolgált, de még azelőtt kilépett, hogy elkezdődött volna az ukrajnai invázió. Kimaradt az első mozgósítási hullámokból, de 2023 novemberében apja – egy nemrég nyugdíjba vonult, Ukrajnában szolgált tiszt – nyomdokaiba lépve végül egyéves szerződést írt alá. „Én kemény ember vagyok, erős. Nem tudtam csak otthon maradni, tudva, hogy a bajtársaim ott vannak” – mondta.
Kifejezetten rohamcsapat-parancsnoknak jelentkezett, de a légvédelemhez osztották be. Anton úgy gondolja, hogy talán tapasztalatai miatt részesült előnyben, mivel a haditengerészetnél töltött szolgálata után altiszt rangot kapott.
Tudta, hogy szerencsés, hogy nem küldték az ukrán állások ostromára, és próbált óvatosan viselkedni. Amikor azonban első szabadsága után visszatért, megingott a „különleges katonai műveletbe” vetett hite.
Egy nap, amikor az egységét arra kérték, hogy foglaljon el olyan lövészárkokat, ahonnan az ukránok nemrég visszavonultak, látta, hogy azokat ikonokkal és keresztekkel díszítették. Amikor néhány héttel később egy orosz ortodox pap látogatott el, hogy „megszentelje fegyvereiket”, Anton megkérdezte tőle, hogy miért van az, hogy amikor egy keresztény, egy orosz fegyvert fog egy másikra, az egyház szerint az jó, de amikor az ukránok lőnek az oroszokra, az rossz. Emlékszik, hogy a pap így válaszolt: „Ők követnek el hibát, nem te. Nem kellett volna fegyvert ragadniuk, de megtették.”
Anton azonban nem volt elégedett a válasszal. Miután a szerződése novemberben lejárt, májusig várt, majd hazatért Szibériába, hogy jogi tanácsot kérjen arról, hogyan szökhet meg a fegyveres erőktől. Az ügyét még a helyi fellebbviteli bíróság elé is vitte, de dezertálásért börtönnel fenyegették meg. Végül, miután három civil ruhás férfi berúgta anyja házának ajtaját, elmenekült.
„A földbe vájt barlangokban egerek szaladgálnak a lábadon, miközben alszol” – mondja a fronton uralkodó viszonyokról Anton, aki már nem tartja a kapcsolatot az apjával. „Eközben a politikusok nagy fehér ágyakban alszanak, aranytálakból esznek, hotelszobákban laknak, és egyetemi oktatást biztosítanak a gyerekeiknek. Amíg valaki megpróbál üzletet kötni, a földbe vájt barlangokban az emberek egyszerűen elrohadnak.”
A 21 éves Alexander besorozása előtt mozdonyvezetőként dolgozott, és állítása szerint „háborúellenes” álláspontot képviselt. Tavaly ősszel több ezer másik fiatal férfival együtt behívták katonai szolgálatra, és egy dél-oroszországi nagyvárosban egy ünnepi egységhez osztották be, ahol a bázis őrzése és a halottak temetésén való részvétel volt a feladata.
Aztán elkövette „élete legnagyobb hibáját”, és az év elején úgy döntött, hogy szerződést köt a hadsereggel. „Csak változtatni akartam az életemen” – vallotta be, hozzátéve, hogy a pénz, amit kaphatott, vonzó volt a számára, hiszen se saját lakása, se autója nem volt.
Hamarosan a donyecki régió egyik parancsnokságára küldték, ahol térképeket kellett kezelnie. A parancsnokságon dolgozott, ahol a képernyőkön látható volt, ahogy a drónok sorozatosan támadják az ukrán pozíciókat, és tanúja volt annak, ahogy a tisztek becsapták a saját feletteseiket.
Egy nap, amikor Gerasimov tábornok, Oroszország legfőbb katonai parancsnoka fehérorosz delegációval odalátogatott, Alexandert egy új feladattal bízták meg: „Megkaptuk ezt az elektronikus fájlt. Kinyitottam, és a felettesem azt mondta, hogy ki kell nyomtatnom a főparancsnokságtól érkezett fájlban található térképeket. Azok több kilométerrel eltértek a mi térképünktől. Ez egy hatalmas hazugság volt.”
Ekkor már eldöntötte, hogy ki akar szállni, mert megrémítette a körülötte zajló pusztítás. A következő hónapban, amikor szabadságot kapott, és hazautazhatott Oroszországba, elhagyta az országot. Ami a béketárgyalásokat illeti, Alexander is úgy gondolja, hogy az oroszok részéről ez „pusztán színjáték.” „Putyin vérre szomjazik. Ölni és fosztogatni akar. Ez az orosz nép megsemmisítése a saját elnöke által” – mondja.
