Van egy különös pillanat, amelyet szinte mindenki ismer. Megveszünk valamit, amire régóta vágytunk, végre megszerezzük azt az állást, amelyért sokat dolgoztunk, vagy belép az életünkbe valaki, akitől hirtelen teljesnek érezzük magunkat. Az öröm mellett szinte észrevétlenül megjelenik egy másik érzés is: a félelem. Mi lesz, ha elveszítem? Mi lesz, ha egyszer már nem az enyém?
Talán innen kezdődik az a láthatatlan folyamat, amikor már nem egyszerűen örülünk annak, amink van, hanem görcsösen ragaszkodunk hozzá. Egy kapcsolatból birtoklás lesz, a sikerből állandó bizonyítási kényszer, a biztonságból pedig bezártság.
Böjte Csaba, ferences szerzetes és gyermekvédelmi munkájáról ismert közéleti személyiség sokszor beszél arról, hogy az ember akkor találhat rá a belső szabadságra, amikor képes elengedni azt a vágyat, hogy mindent uralni akarjon. Egyik legismertebb gondolata is erről szól:
„A birtoklás a szárnyalás halála. Légy olyan, mint a pacsirta, csipegess, érezd jól magad, fürödj a napfényben!”
Ez a néhány mondat első olvasásra egyszerűnek tűnik. Mégis olyan kérdést tesz fel, amely sokunk életében újra és újra felbukkan: valóban attól leszünk gazdagabbak, hogy egyre több mindent magunkénak tudunk?
A birtoklás nem mindig tárgyakról szól. Néha embereket szeretnénk kisajátítani. Elvárjuk, hogy ugyanúgy gondolkodjanak, ugyanakkor érjenek rá, ugyanazokat a döntéseket hozzák meg, amelyeket mi helyesnek tartunk. Közben észre sem vesszük, hogy éppen azt a szabadságot vesszük el, amely miatt megszerettük őket.
A pacsirta képe egészen más világot mutat. Nem gyűjt be mindent egyszerre, nem akarja birtokolni az egész mezőt. Megtalálja, amire szüksége van, aztán tovább repül. A napfényt sem lehet eltenni holnapra, mégis minden reggel újra megérkezik.
Ez a szemlélet a hétköznapokban is meglepően sok helyen jelenhet meg. Egy szülő akkor segíti leginkább gyermekét, ha egyszer el meri engedni a kezét. Egy vezető akkor épít erős csapatot, ha nem minden döntést akar egyedül meghozni. Egy párkapcsolat pedig sokszor akkor válik igazán biztonságossá, amikor már nem a féltés irányítja, hanem a kölcsönös bizalom.
Persze ez nem azt jelenti, hogy ne ragaszkodjunk semmihez. Inkább arról szól, hogy különbséget tegyünk szeretet és birtoklás között. A szeretet teret ad. A birtoklás falakat épít.
Érdekes módon a modern élet éppen az ellenkező irányba terel bennünket. Több tárgy, több előfizetés, több követő, nagyobb ház, újabb autó. Mintha a boldogság mérőszáma mindig az lenne, hogy mennyi minden van a nevünkön. Közben sokan éppen akkor érzik magukat a legszabadabbnak, amikor hátizsákkal indulnak útnak, amikor kikapcsolják a telefonjukat egy délutánra, vagy amikor egy nyári estén egyszerűen leülnek beszélgetni valakivel, akit szeretnek.
A pacsirta képe ezért olyan erős. Nem a lemondásról szól, hanem arról, hogy az élet örömei sokszor nem birtokolhatók. Egy naplementét nem lehet hazavinni. Egy nevetést nem lehet eltenni későbbre. Egy ölelést sem lehet bezárni egy fiókba. Mégis ezek maradnak meg bennünk a legtovább.
Talán ezért érezzük néha azt, hogy a legszebb emlékeink között alig akad olyan, amely egy megvásárolt tárgyhoz kapcsolódik. Sokkal inkább emberekhez, pillanatokhoz, utazásokhoz, beszélgetésekhez és azokhoz a percekhez, amikor nem akartunk többet, mint egyszerűen jelen lenni.
A szabadság nem azt jelenti, hogy semmink sincs. Inkább azt, hogy nem az határozza meg az életünket, amink van, hanem az, amit átélünk. A pacsirta nem azért száll magasra, mert sokat birtokol, hanem mert könnyű marad.
