Egy felnőtt ember megáll egy tóparton, meglát egy lapos követ a földön, és már nem jut eszébe, hogy megpróbálja megpattintani a vízen. Elered az eső, és az első gondolata nem az, hogy milyen jó lenne belesétálni, hanem hogy mit kellene megóvni attól, hogy elázzon. A gyereke a földön ülve épít egy képzeletbeli várat a párnákból, ő pedig közben az óráját nézi, mert még válaszolnia kell néhány e-mailre.
Nem egyetlen pillanatban veszítjük el a játékosságunkat. Inkább lassan cseréljük el hasznosságra, hatékonyságra és kötelességekre.
Sok felnőtt pontosan tudja, mikor kell számlát befizetni, mikor jár le egy határidő, mikor kell elindítani a mosógépet vagy visszahívni egy ügyfelet. Közben egyre kevesebben tudják megmondani, mikor nevettek utoljára úgy igazán, minden különösebb ok nélkül.
Pedig a gyermeki részünk nem tűnik el attól, hogy felnövünk. Csak egyre ritkábban kap lehetőséget megszólalni.
Van, aki egy társasjáték közben talál vissza hozzá. Más egy koncerten, amikor egyszer csak elfelejti, hogy ki figyeli. Van, aki kertészkedés közben veszi észre, hogy egy órája nem nézett rá a telefonjára, és először hosszú idő után valóban jelen van ott, ahol éppen van.
A gyerekek különös tehetsége nem az, hogy gondtalanok. Sokkal inkább az, hogy képesek teljesen belemerülni valamibe.
Egy pocsolya lehet óceán.
Egy kartondoboz lehet űrhajó.
Tíz perc várakozás lehet kaland.
A felnőttek közül sokan éppen ezt veszítik el először: a jelen pillanatban való létezés képességét.
Miközben vacsoráznak, a másnapi feladatokon gondolkodnak. Miközben nyaralnak, a beérkező üzeneteket olvassák. Miközben a gyerekük mesél nekik valamit, fél szemmel már a következő teendőt keresik.
Testben jelen vannak, fejben valahol egészen máshol.
Talán ezért talál olyan sok ember számára mélyre ez a gondolat is, amelyet Soma Mamagésa fogalmazott meg:
„Az egészséges felnőtt léthez elengedhetetlen a bennünk levő játékos, jelenben lenni tudó, örök gyermekénünk megélése.”
Ez a mondat nem arra biztat, hogy meneküljünk el a felelősség elől, vagy hogy ne vegyük komolyan az életet.
Sokkal inkább arra emlékeztet, hogy a komolyság és a játékosság nem egymás ellenségei.
Egy felnőtt ember lehet egyszerre felelősségteljes és kíváncsi.
Lehet egyszerre megbízható és spontán.
Lehet egyszerre erős és képes arra, hogy rácsodálkozzon valamire.
A gyermeki részünk nem éretlenséget jelent. Inkább rugalmasságot.
Azt a képességet, hogy még tudunk lelkesedni egy új helyért, egy új könyvért vagy egy váratlan beszélgetésért.
Azt, hogy képesek vagyunk nevetni magunkon.
Azt, hogy néha nem a leghatékonyabb megoldást választjuk, hanem azt, amelyik örömet okoz.
Sokan éppen akkor kezdenek újra közelebb kerülni ehhez a részükhöz, amikor gyerekeik születnek.
Először csak segítenek legót építeni.
Aztán egyszer csak azon kapják magukat, hogy már húsz perce teljes komolysággal keresik a megfelelő darabot egy műanyag űrállomáshoz.
Vagy együtt ugrálnak az avarba.
Vagy kavicsokat gyűjtenek egy kiránduláson.
A gyerek közben játszik.
A felnőtt pedig néha észrevétlenül emlékezni kezd arra, hogy ő is tudott valaha így létezni.
Mások egy hobbin keresztül találják vissza ehhez az érzéshez.
Festenek.
Kerámiáznak.
Táncolnak.
Társasjátékoznak.
Vonatmodelleket építenek.
Nem azért, mert hasznos.
Hanem éppen azért, mert nem kell hasznosnak lennie.
Talán ez az egyik legnehezebb része a felnőtt létnek: megengedni magunknak olyasmit, aminek nincs produktivitási értéke.
Valamit, ami csak örömet ad.
Valamit, amiért nem jár előléptetés.
Valamit, ami nem jelenik meg egy önéletrajzban.
Valamit, ami egyszerűen csak életben tart bennünket belül.
Soma Mamagésa íróként, előadóként és spirituális témák ismert hazai megszólalójaként gyakran beszél önismeretről, női szerepekről és a belső egyensúly fontosságáról. Ez a gondolata is ugyanabba az irányba mutat: a felnőttség nem azt jelenti, hogy magunk mögött hagyjuk azt, akik gyermekként voltunk.
Talán éppen az a valódi érettség egyik jele, amikor már nem szégyelljük többé ezt a részünket.
Amikor újra tudunk mezítláb sétálni a fűben.
Amikor nem érezzük kínosnak, hogy nevetünk.
Amikor megállunk megnézni a naplementét anélkül, hogy lefotóznánk.
Amikor képesek vagyunk teljes figyelemmel ott lenni egy beszélgetésben, egy játékban vagy egy nyári délutánban.
És amikor időnként megengedjük magunknak azt a luxust, hogy ne csak éljük az életet, hanem jelen is legyünk benne.
