Susannah Cahalan most 37 éves, sikeres író, újságíró és egy 4 éves ikerpár édesanyja, de 2009-ben, 24 éves korában rejtélyes betegség támadta meg, ami miatt mindenki azt gondolta, hogy megőrült, és ha nem diagnosztizálják időben, akár bele is halhatott volna.
Az első tünetek néhány hónappal azelőtt jelentkeztek, hogy kórházba került volna: levert volt, eluralkodott rajta a letargia, elveszítette minden motivációját, és a rögeszméjévé vált, hogy ágyi poloskák szállták meg a lakását. Néhány héttel később mániás és pszichotikus lett, és rendszeresen rohamai voltak.
A legsúlyosabb roham és végső nagy összeomlás az édesapja házában történt, és ezután kórházba szállították. Ezután semmire nem emlékezett a következő több mint egy hónapból. Paranoiás lett és hallucinálni kezdett, a rokonai alig ismertek rá, de később ő maga is azt mondta, visszanézve a kórházban készült felvételeket, hogy olyan érzés, mintha valaki mást látna.
„A kórházban töltött második héten már nem tudtam leírni a saját nevemet, nem tudtam egyedül járni, és alig tudtam teljes mondatokban beszélni” – mondta Cahalan, hozzátéve, hogy az édesapja naplót vezetett az állapotáról, amiben arról is beszámolt, hogy a lánya sokszor agresszívan viselkedett, és megpróbált kiszabadulni a kórházból.
Több orvos is konzultált az esettel kapcsolatban, de az első hónapban senki nem tudta megállapítani, mi állhat a rejtélyes „őrület” hátterében.
Végül Dr. Souhel Najjar neuropatológus és epileptológus ért el áttörést, amikor sikerült diagnosztizálnia a fiatal nőt. Egy egészen egyszerű feladatot adott neki: arra kérte, hogy rajzoljon egy órát.
Cahalan minden számot az óralap jobb oldalára zsúfolt, ami arra utalt, hogy az agya jobb félteke sérülhetett, ami a test bal oldalát irányítja, és a kognitív érvelésért felelős, ugyanakkor itt található az érzelmi központ is.
A további vizsgálatok kiderítették, hogy az agyvelőgyulladás egy ritka fajtájában szenved. Az anti-NMDA receptort érintő agyvelőgyulladás egy immun-rendellenesség, aminek következtében az immunrendszer szó szerint megtámadja az agyat. Miután sikerült felállítani a diagnózist, végre elkezdődhetett a kezelés, és 8 kórházban töltött hét után végre hazaengedték, és teljesen felépült, bár saját bevallása szerint még legalább 6 hónapba telt, mire újra teljesen önmaga volt.
Susannah Cahalan később számos interjút adott, ugyanakkor több cikkben is elmesélte a történetét, és végül könyvet is írt róla „Brain on Fire” címen, mert úgy érezte, segítenie kell azoknak az embereknek, akik esetleg hozzá hasonlóan ebben a betegségben szenvednek, de nem kapták meg a megfelelő diagnózist.
Bár kezdetben nehezen talált kiadót, mert a szerkesztők úgy gondolták, a betegsége túlságosan ritka, és az emberek nem tudnak azonosulni vele, a könyv végül hatalmas sikert aratott.
„A „Brain on Fire” megjelent, és mindenki elvárásait felülmúlta, beleértve az enyémet is. E-mailek ezrei árasztották el a postaládámat, amikben az állt: „A könyved megmentette az életemet.” Az emberek megosztották a történeteiket – némelyik feltűnően hasonló volt, mások, legalábbis a felszínen, nem kötődtek szorosan az én esetemhez. Édesanyák osztották meg a történetüket, akik a gyerekeik életéért küzdöttek. Krónikusan félrediagnosztizált betegek írtak a biztosítóval vívott csatáikról. Orvosok és ápolónők meséltek a megmentett és elvesztett életekről.
Vannak diadalmas történetek – kicsik és nagyok egyaránt. Egy nő, aki még gyerek volt, amikor diagnosztizálták, most egy zenekarban gitározik. Egy fiatal férfi akkor fedezte fel a portréfestészet iránti érdeklődését, amikor a betegség után újra megtanult rajzolni. Egy orvostanhallgató most ugyanott tanul, ahol korábban felépült a betegségből. Az emberek megírták a saját könyveiket, költeményeiket és cikkeiket, hogy beszéljenek erről a kaotikus és félelmetes elveszett időről” – magyarázta Cahalan.
„Soha nem hittem volna, hogy a történetemnek ekkora hatása lesz, amikor 12 éve először megjelentem a Today műsorában, mint egy fiatal nő, aki éppen átesett a tűzpróbán, örökre megváltozott, és olyan úton halad, amelyet akkor még nem értett meg. Most már tudom, hogy az elveszettség érzése egy híd – az emberi tapasztalat kulcsfontosságú része, amelyhez szinte bárki kapcsolódhat. Lehet, hogy nem szenvedtél ehhez hasonló betegségben, de megkockáztatom, hogy életed egy pontján te is érezted úgy, hogy idegen vagy önmagad számára. Messze nem vagyok egyedül ezzel. Most már tudom” – mondta Cahalan, hozzátéve, hogy mindenekelőtt a remény üzenetét szeretné közvetíteni.
