Szülőként mindig arra törekszünk, hogy a lehető legjobb tudásunk szerint neveljük a gyermekünket. De még így is, hogy napjainkban rengeteg módszer, eszköz, jótanács, szakmai segítség áll a rendelkezésünkre, követünk el hibákat, melyeket a legtöbbször meg is bánunk. Dühtől vagy bosszúságtól vezérelve mondunk olyan dolgokat, amelyeket később belátjuk, talán nem kellett volna.
Sokan azt gondolják, a gyermekek túl kicsik ahhoz, hogy súlyt adjanak, felfogják a „kemény” szavak valódi értelmét. Vagy, egy másik hiedelem szerint egy gyermek holnapra már úgysem fog emlékezni arra, amit ma mondtak neki a szülei. Azonban, ha belegondolunk, hány gyermekkori emléket tudnánk kapásból felsorolni azzal kapcsolatban, ahogy a szüleink megleckéztettek bennünket? A szavak igenis mély sebeket hagyhatnak a gyermekekben, melyek következményeit a kicsik évekig cipelhetik magukkal.
Tény, hogy egyetlen szülő sem akarja megbántani a gyermekét. És mindannyiunknak vannak pillanatai, amikor elszakad az a bizonyos cérna. Azonban nem árt, ha dolgozunk magunkon egy kicsit, mielőtt még olyant mondanánk, amit később megbánnánk.
A pszichológia szerint egy jó szülő minden erejével törekszik arra, hogy az alábbi 5 mondatot sose ejtse ki a száján. Ez nem azt jelenti, hogy nem fegyelmezi, nem neveli őt – csupán azt, hogy finomabb, „ártalmatlanabb” módszert alkalmaz, amivel nem okoz a gyermekében maradandó lelki károkat.
1. „Ne sírj már!”
Nincs szülő, aki ne vetette volna be ezt a mondatot. A gond csak az, hogy a felszólítás az empátia teljes hiányát sugározza. Azt tanítjuk általa a gyermeknek, hogy tagadja meg vagy nyomja el az érzéseit, és ez árt a hosszútávú érzelmi fejlődésének – magyarázza Martha Deiros Collado, klinikai pszichológus.
„Ha azt mondjuk valakinek, aki feldúlt, hogy ’nyugodj meg’ vagy ’hagyd abba a sírást’, az valószínűleg visszafelé sül el, és kitöréshez vezet. Nem lehet elzárni az érzelmeket, amelyeket ki kell engedni. A megnyugvás előtt az érzelemnek ki kell jönnie, és meg kell hallani, amit a gyermek közölni akar” – fogalmazott.
Ez a szülői reakció „azt eredményezheti, hogy a gyerekek elnyomják a szomorúság érzéseit, ami ahhoz vezethet, hogy más érzelmeket is visszatartanak, és ez a későbbiekben szorongáshoz és hangulati problémákhoz vezet” – tette hozzá Kristin Loiselle Rich, a Cincinnati Gyermekkórház gyermekpszichológusa, valamint a Cincinnati Egyetem gyermekgyógyász professzora.
2. „Mi bajod van?”
Egy újabb mondat, ami aláássa egy gyermek önbizalmát. Ehelyett inkább vegyünk mély levegőt, lassítsunk kicsit, és beszéljünk a gyermekünkkel az érzéseiről, magyarázza Karyl McBride, PhD. Valójában minden a hangnemen múlik. Ha együttérzően közelítesz hozzá, nem keltesz benne szégyenérzetet. Egy „mi a baj?” kérdéssel inkább arra bátorítod őt, hogy ossza meg veled az érzéseit.
De egy lekezelő „mi bajod van-nal” azt éred el, hogy a gyermek „megkérdezi magától, mi baj van vele – és nem fogja tudni rá a választ. A korlátozott élettapasztalatukra és tudásukra támaszkodhatnak, és valószínűleg valami olyasmit találnak ki, ami nem stimmel, és ennek tartós hatása lehet” – magyarázza McBride. A gyermek azt fogja gondolni: „nem vagyok elég jó”, „rossz gyerek vagyok”. Az ilyen típusú üzenetek hatása pedig még terápiával is egy életen át tart, állítja a pszichológus.
Egy nyilvánosan hisztiző gyermeknél bevetni ezt a felháborodott kérdést talán kézenfekvőnek tűnik, de számára megszégyenítő. Inkább „vidd el a gyereket egy csendes helyre, derítsd ki, mi zavarja, és beszéljétek meg az érzéseit. Ez gyorsabban lecsillapítja a hisztit, mint bármi más” – javasolja McBride. Ez nem jelenti azt, hogy megkapja a gyermek, amit akar. Hanem azt, hogy meghallgatják őt, figyelnek rá, látják őt és a problémáját.
3. „Annyi mindent megteszek érted!”
Ez a mérgező mondat a manipuláció egy formája, ami bűntudatot ébreszt a gyermekekben. Bűntudatot valamiért, amit igazából fel sem tudnak fogni. Sinead Cafferty úgy magyarázza, a szülők szeretik ezt bevetni, hogy jobb belátásra bírják a kicsiket, de „szülőként az a feladatod, hogy a gyerekeidet boldoggá tedd és egészségesen neveld, és nem teszel nekik szívességet azzal, ha minden erőfeszítésedet az arcukba vágod” – fogalmazott a pszichológus. Szó sincs itt kényeztetésről, hogy a szívük minden vágyát teljesítenünk kellene, de arról sem, hogy bűntudatot keltsünk bennük olyan dolgok miatt, amelyek valójában szülői kötelességünk.
4. „Mert én azt mondtam!”
Gyakori indok ez a gyermekek kitartó próbálkozásaira. De attól még kerülni kell, hangsúlyozza Jennifer Eberhart. „Ez egy erőteljes mondat, de elveszi az összes kontrollt a gyerekektől” – állítja a pszichológus. „Nem mindig van időd megmagyarázni az érveidet, de próbálj meg jobb kontextust adni a gyerekeidnek, hogy miért kérsz tőlük valamit (vagy miért nem)” – pontosít Ebenhart.
Ha igyekszünk úgy fogalmazni, hogy tudatjuk vele a gyermekünkkel, hogy számítanak az érzései, eredményesebb, mint dacolni velük szemben. „Mindegy, mit mondunk egy gyereknek, fontos, hogy gondolkodjunk, mielőtt megszólalunk” – hangsúlyozza Eberhart. „Értsd meg, hogy a kicsik természetüknél fogva kíváncsiak és aktívak, és mindig az a legjobb, ha őszintén beszélsz velük bármilyen problémáról vagy kérdésről” – javasolja a szakértő.
5. „Ne légy olyan érzékeny!”
Hajlamosak vagyunk a saját gyerekkorunkból hozni a mintát, hogy ellenállóbbá neveljük a gyermekeinket, mint ahogyan minket is nevelni próbáltak a szüleink. A „vastagabb bőr” viszont nem ettől nő – ez a mondat valójában aláaknázza a gyermek érzelmi világát, állítja Peg Streep, szerző-pszichológus.
Azok a szülők, akik ezt mondják, valószínű nem tudják, hogy egy gyereknek nincs meg az önbizalma ahhoz, hogy szembeszálljon ezzel az állítással. Ehelyett azt fogja feltételezni, hogy ő csinált valamit rosszul – magyarázza Streep.
„Gyakran azt fogja hinni, hogy az ő érzékenysége a probléma, ez pedig arra készteti, hogy ne bízzon az érzéseiben” – teszi hozzá a szakember. Ezzel a mondattal a szülő pedig megerősíti őt abban, hogy amit érez, az nem számít, és hogy az érzései valójában csak gondot okoznak.
Egyáltalán miért mond egy szülő ilyeneket a gyermekének?
Erre a kérdésre Pamela Li, a Parenting for Brain nevű szervezet munkatársa adja meg a választ. „A szülők stresszhelyzetben, frusztráció vagy düh esetén impulzívan reagálhatnak. Ez nem mentség a viselkedésükre, de néha magyarázatot adhat rá” – fejti ki a szakember.
Egy másik lehetőség, hogy a szülők a saját érzelmeiket vetítik ki a gyerekre, ami szintén nem helyénvaló. Illetve, hogy meg akarnak nyerni egy vitát a gyermekükkel szemben, és a pillanat hevében esetleg bántó dolgokat mondanak.
A kritika is gyakori bűnös. „A gyermek viselkedésének kritikával történő kijavítására vagy módosítására tett kísérletek néha durvák és bántóak lehetnek, különösen, ha nem átgondoltan történik” – vélekedik Li.
Összehasonlítani a gyerekünket egy másikkal talán jó ötletnek tűnik, de valójában ez sem az. A szülőknek pedig fel sem tűnik, hogy csinálják. Azt gondolják, a gyerekeik összehasonlítása más gyerekekkel „a saját javukat szolgálja”, holott ez „egy csapda. Bár motivációnak szánják, gyakran a gyerek ettől elégtelennek vagy vesztesnek érzi magát” – magyarázza a szakember.
