“Régen nem is volt annyi rákos megbetegedés” – mondják gyakran. Igen, mert régebb nem volt lehetőség minden betegség diagnosztizálására. Az emberek meghaltak valamiben, és ennyi. Hogy miben, örök rejtély maradt, nem is foglalkoztak nagyon vele.
Nem voltak allergiások a védőoltásokra. A gyerekek egymás után haltak meg diftériában. Amerika felfedezése után, Európa fele szifiliszben halt meg, és az amerikaiak fele pedig gripében. Nem volt baj az öntudatos, és erős nőkkel. Akkoriban a nők szinte nem is léteztek. Nem voltak irataik, jogaik, személyiségük. Ütötték, és gyakran megerőszakolták őket, és ez akkor nem számított társadalmi problémának. A nők nem tudtak semmit a depresszióról, csak a kemény munkát ismerték, amitől szellemileg egészségesek maradtak.
Bárki, aki a régiek fényűző, és csodálatos életéről álmodik, olvassa el II. Katalin cárnő emlékiratait. Számtalan példát láthatunk arra, hogy milyen nehézségekkel járt akkoriban a nők élete. Az én dédnagymamám, és a nagyapám első felesége is szülés közben halt meg. Apám testvéreiből sokan fertőzés következtében haltak meg, és ez nem a középkorban, hanem a XX. században volt.
Amikor valaki megkérdezi, hogy melyik korban szerettem volna élni, egyöntetűen, és határozottan válaszolok, hogy most, amiben most vagyok. Nem tudom, hogy mit fog hozni az jövő, de azt tudom, hogy szeretem a hozzám tartozó személyes dolgaimat, a kontaktlencsémet, az útlevelemet, a tisztálkodási, és kozmetikai szereimet, azt, hogy bármelyik országban lehetőségem van dolgozni és tanulni, azt, hogy autót vezethetek. Lehetséges, hogy sok probléma van a mai világban, de, ha összehasonlítjuk a múltal, mégis inkább a jelent választanám.
Én nagyon boldog vagyok, hogy a jelenben élhetek.
