Egyre élesebb repedések látszanak a NATO falain, miközben a geopolitikai feszültségek és az amerikai politika irányváltása új kérdéseket vet fel a szövetség jövőjéről. A The Guardian elemzése szerint az Egyesült Államok döntése, hogy Izraellel együtt lép fel az Irán elleni konfliktusban, olyan következményeket indított el, amelyek már nemcsak a harctereken, hanem a katonai szövetségek belső viszonyában is érezhetők.
A helyzetet tovább élezte Donald Trump retorikája, aki ismételten bírálta a NATO-t. A volt amerikai elnök szerint a szövetség nem teljesítette kötelezettségeit, és nem nyújtott segítséget az Ormuz-szoros újranyitásában, miután Teherán lezárta a stratégiai jelentőségű útvonalat az ellene indított katonai műveletek válaszaként.
Trump kritikája nem új, de hangneme az utóbbi időszakban érezhetően keményebb lett. Már első elnöki ciklusa óta visszatérő állítása, hogy a szövetségesek aránytalanul keveset költenek védelemre, miközben az Egyesült Államok viseli a terhek nagy részét. A mostani megszólalások azonban már azt a félelmet is felvetették, hogy akár az USA NATO-tagsága is kérdésessé válhat – egy ilyen lépéshez ugyanakkor a Kongresszus jóváhagyása szükséges.
A kialakult feszültség miatt Mark Rutte NATO-főtitkár sürgősen Washingtonba utazott, hogy személyesen próbálja kezelni a helyzetet. A Fehér Házban tartott, zárt ajtók mögötti tárgyalás azonban nem hozott megnyugtató eredményt.
„Katasztrófa volt” – nyilatkozta a Politico-nak egy névtelen európai tisztviselő, aki a találkozót „nem másnak, mint sértések sorozatának” írta le, amelyben Trump „úgy tűnik, szinte mindennel fenyegetőzött”.
A megbeszélés után Trump saját platformján, a Truth Socialön folytatta támadásait, és nagybetűkkel írta: „A NATO NEM VOLT OTT, AMIKOR SZÜKSÉGÜNK VOLT RÁJUK, ÉS NEM LESZ OTT, HA ÚJRA SZÜKSÉGÜNK LESZ RÁJUK. EMLÉKEZZETEK GROENLANDRA, AZRA A ROSSZUL IRÁNYÍTOTT HATALMAS JÉGDARABRA!!!”
A kijelentések ellenére nem hangzott el egyértelmű bejelentés arról, hogy az Egyesült Államok kilépne a szövetségből. A NATO, amelyet 1949-ben alapítottak a szovjet terjeszkedés ellensúlyozására, azóta 32 tagúvá bővült, és továbbra is a transzatlanti biztonság egyik alappillére.
Rutte a találkozót követően egyszerre próbált önkritikát gyakorolni és egyensúlyt teremteni. Elismerte, hogy az európai tagállamok „legalábbis kissé lassúak voltak”, amikor az Egyesült Államok Iránnal kapcsolatos lépéseire kellett reagálniuk, ugyanakkor méltatta Trump vezetői stílusát is. „Trump elnök elkötelezettsége a haladás iránt megfordította a több mint egy generáció óta tartó stagnálást, emlékeztetve Európát arra, hogy az értékeket erővel kell támogatni – és nem csak az Egyesült Államok által nyújtott erővel” – mondta.
Ugyanakkor hangsúlyozta: „Miért van akkor mindenkinek ebben a teremben gyomorgörcs a transzatlanti szövetség jövőjét illetően? Miért látjuk a tévében vagy a telefonunkon a NATO gyászjelentésének első vázlatait? Hogy egyértelmű legyen: ez a szövetség nem haldoklik.”
A háttérben azonban egyre több szakértő figyelmeztet a bizalom megingására. Francis Fukuyama, a Stanford Egyetem professzora szerint a jelenlegi helyzet komoly törést jelezhet: „Nehéz elképzelni, hogy a jelenlegi háború Iránnal és az Ormuz-szoros válsága ne jelentené-e alapvető törést az észak-atlanti biztonsági architektúrában.”
Hozzátette: „A NATO egy bizalomra épülő szövetség: elrettentő ereje azon a meggyőződésen alapul, hogy a tagok egymás segítségére sietnek, ha valamelyiket megtámadják. Trump azzal vádolja a szövetségeseket, hogy elárulják az USA-t, mert nem működnek közre a szoros újbóli megnyitásában – de senki sem kötelezte el magát egy támadó háborúban való részvételre”.
Charles Kupchan, a Council on Foreign Relations szakértője szintén arra figyelmeztetett, hogy a bizalom kérdése hosszabb távon is meghatározó lehet.
„Az Egyesült Államok mindig is igyekezett bizonyos mértékben idealista hatalom lenni egy realista világban, és megváltoztatni azt” – mondta. „De azt is lehet állítani, hogy a világ megváltoztatta az Egyesült Államokat, és most azok csupán egy újabb nagyhatalom, amely a realpolitik szabályai szerint játszik, akárcsak Oroszország vagy Kína. Ez zavarba ejti és nyugtalanítja a szövetségeseket.”
Kupchan szerint még ha rövid távon fenn is marad a NATO működőképessége, a szövetségesekben tartós gyanakvás maradhat: „Ha az USA szövetségese vagy, meg kell kérdezned magadtól, hogy az ország egy hosszabb időszakot él-e át a politikai diszfunkció és a kiszámíthatatlanság terén, ami megkérdőjelezi a megbízhatóságát. A válaszom: igen.”
A szakértők ugyanakkor rámutatnak arra is, hogy az Egyesült Államok kivonulása a NATO-ból jelenleg kevéssé valószínű. Európában mintegy 80 ezer amerikai katona állomásozik, és a kontinensen működő támaszpontok kulcsszerepet játszanak az amerikai globális jelenlét fenntartásában.
Kristine Berzina, a German Marshall Fund elemzője szerint a jelenlegi helyzet különösen érzékeny időszakban érte a szövetséget. „A NATO varázsa nem csupán a tényleges katonai erőben rejlik – amely továbbra is nagyon erős –, hanem a visszatartó erőben és a szövetségesek közötti egység mértékében is” – mondta. „Amikor a legerősebb tag ilyen nyílt támadásokat indít, az legalábbis demoralizáló, és megkérdőjelezi ezt az erőt, bár a valóságban nagyon szoros az együttműködés.”
