Amikor az Artemis II legénysége a Föld felé tart, a küldetés legkockázatosabb szakaszába lép: a visszatérésbe. Az Orion kapszula elképesztő, mintegy 25 000 mérföld/órás sebességgel hatol át a légkörön, miközben extrém hőterhelésnek van kitéve – mégis, a parancsnok, Reid Wiseman számára nem ez jelenti a legmélyebb félelmet.
Wiseman, aki korábban a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén szolgált repülésmérnökként, egy személyes felismerést osztott meg, amely egyetlen mondatban foglalja össze az űrben szerzett tapasztalatait. 2014 októberében, egy űrséta után így írt: „Az #űrséta közben rájöttem valamire: régebben azt hittem a magasságtól félek, de most már tudom, hogy csak a gravitációtól féltem.”
A gondolat azóta is az egyik legemlékezetesebb megfogalmazása annak, mit jelent valóban elszakadni a Földtől.
Az Artemis II küldetés során Wiseman három társával – Victor Gloverrel, Christina Kochhal és Jeremy Hansennel – a Hold körüli repülést teljesítette, és a Hold túlsó oldalát is megfigyelte. A küldetés során Wiseman lett az első ember Gene Cernan óta, aki ilyen szerepben irányított Hold-közeli repülést, és a csapat tagjaként a legtávolabb jutott emberek közé került a Földtől.
A visszatérés napján, április 10-én a legénység a küldetés egyik legkritikusabb fázisára készül. A szakértők szerint a légkörbe való belépés az egyik legveszélyesebb művelet, hiszen az Orion kapszula extrém hőmérsékleti és mechanikai terhelésnek van kitéve.
Mindezek ellenére Wiseman korábban hangsúlyozta: az űrhajósok nem vakmerő kockázatvállalók. „Közülünk senki sem olyan őrült, hajszálhúzós tesztpilóta, mint azok az 1950-es évekbeli pilóták, akikről olvasni lehet” – mondta a Mashable-nek. „Mi kiszámítottan cselekszünk. Addig nem repülünk ezzel a járművel, amíg a NASA mérnökei és az ipari partnerek nem állnak készen a repülésre. Mindent tudni fogunk a rendszerekről. Minden lehetséges meghibásodási módra felkészültünk.”
A küldetés végén az Orion várhatóan San Diego partjainál száll vízre, nem sokkal este 20:00 után (EST). A mentési műveletet a NASA és az amerikai védelmi minisztérium közösen végzi: helikopterek biztosítják a kapszula stabilizálását, majd egyenként emelik ki az űrhajósokat.
A legénységet ezután a USS John P. Murtha hadihajóra szállítják, ahol orvosi vizsgálatok várják őket, mielőtt Houstonba térnének vissza.
Bár a küldetés viszonylag rövid volt – körülbelül 10 napig tartott –, a mikrogravitáció így is jelentős hatással van az emberi szervezetre. Kevin Fong, a University College London kutatója a BBC-nek elmondta: „Egyes patkánykísérletek során azt tapasztalták, hogy bizonyos izomcsoportok izomzatának akár egyharmada is elveszett a repülés első 7–10 napja alatt – ez hatalmas, óriási veszteség.”
Az izomvesztés ellensúlyozására a legénység speciális edzésprogramot követett. Az Orion szűk tere – mindössze 316 köbméter, nagyjából egy kisebb szoba mérete – miatt kompakt eszközöket használtak, például egy lendkerék-alapú tréninggépet. „Megváltoztathatjuk ennek az eszköznek a dinamikáját, így súlyemelést is végezhetünk vele. Tehát guggolhatunk. Deadliftet végezhetünk. Bicepsz-hajlítást végezhetünk. Magas húzást végezhetünk” – magyarázta Jeremy Hansen.
Az űrből való visszatérés nemcsak fizikailag, hanem érzékelés szempontjából is kihívást jelent. Jasmin Moghbeli, aki 200 napot töltött az űrben, így írta le az első tapasztalatait: „Csukott szemmel szinte lehetetlen volt egyenes vonalban járni.”
Ez azzal magyarázható, hogy a belső fül egyensúlyért felelős rendszere az űrben gyakorlatilag kikapcsol. Andreas Mogensen szintén hasonló élményről számolt be: „Az első két napban bizonytalanul éreztem magam. A nyakam nagyon elfáradt attól, hogy fel kellett tartanom a fejemet.”
Jeanette Epps, aki több mint hét hónapot töltött az űrben, a gravitációhoz való visszaszokást emelte ki a legnagyobb kihívásként. „Minden nap mozogni és tornázni kell, függetlenül attól, hogy mennyire kimerültnek érzed magad” – mondta.
