A New York-i Kyle McMorrow soha nem gondolta volna, hogy stroke-ot kaphat. A barátnője azonban felismerte a tüneteket, azt mondta neki, hogy menjen be a kórházba, és ezzel valószínűleg megmentette az életét.
Az akkor 36 éves Kyle McMorrow 2023 márciusában egy reggel borzalmas nyakfájással ébredt. „Azt hittem, rosszul aludtam. Megpróbáltam kimasszírozni a fájdalmat, de semmi nem segített” – idézte fel a TODAY-nek nyilatkozva. A fájdalom ellenére elindult a munkahelyére, de útközben újabb szokatlan tünetet észlelt – nehezen tudott egyenes vonalban járni. „Úgy éreztem, mintha egy mágnes lenne a csípőmön, ami balra húz. Nem értettem, mi történik” – magyarázta, hozzátéve, hogy mindezek mellett hányingere is volt.
Ennek ellenére nem aggódott különösebben, és mivel egészséges és aktív életmódot folytatott – edzőterembe járt, kosárlabdázott, biciklizett, rendszeresen futott és túrázott – eszébe sem jutott, hogy stroke-ot kaphatna.
A munkahelyén a főnöke azt javasolta neki, forduljon orvoshoz, és McMorrow úgy döntött, elmegy a háziorvosához. Miközben a vonatra várt, felhívta a barátnőjét, Ema Jimenezt, aki azonnal tudta, hogy komoly baj van. „A beszéde zavaros volt. Amikor meghallottam, azt gondoltam, hogy talán stroke-ja lehet, de nem mondtam meg neki” – emlékezett vissza Jimenez, aki korábban átesett egy agyhártyagyulladáson, ezért tisztában volt a tünetek súlyosságával. Azt tanácsolta McMorrow-nak, hogy menjen be a kórházba.
A férfi megfogadta a tanácsát, de ahelyett, hogy mentőt hívott volna, megpróbált taxit keresni, miközben a tünetei egyre súlyosabbak lettek. „Amikor kimentem a vasútállomásról, még mindig nem értettem, mi történik. Taxit kerestem. Körülbelül tíz percig botorkáltam az utcán. Ha akkor látott valaki, valószínűleg azt hitte, hogy részeg vagyok, vagy drogoztam, mert villanyoszlopoknak, parkoló autóknak ütköztem, és egyik sarokról a másikra botladoztam. Nem értettem, mi a baj. Valószínűleg hívnom kellett volna egy mentőt, de végül fogtam egy taxit” – mondta.
A kórház személyzete azonnal tudta, hogy komoly a baj, és a vizsgálatok megerősítették Jimenez feltételezését – McMorrow-nak agyvérzése volt. Bár nem emlékszik mindenre, de azt mondja, tudatában volt annak, hogy elveszítette az irányítást a teste fölött – nem tudott beszélni, nyelni vagy állni, és a látása is homályos volt.
Az orvosok diagnosztizáltak nála egy ritka állapotot, ami a vérerek rendellenes csoportosulását okozza az agyban. Ezek az erek lehetnek teljesen stabilak, és ebben az esetben sokszor teljesen észrevétlenek maradnak. Ha azonban szivárogni kezdenek, a vérzés súlyos következményekkel járhat.
McMorrow esetében a rendellenes erek csoportja az agytörzsben volt, és vérezni kezdett. Az orvosok emiatt túl kockázatosnak tartották a műtétet, mert attól tartottak, hogy a férfi lebénulhat, és csak akkor akarták elvégezni a beavatkozást, ha az élet-halál kérdésévé válik. McMorrow azonban nem akart állandó félelemben élni. „Nem akartam minden alkalommal aggódni, amikor nyakfájásom volt, hogy újra megtörténik. Szerintem nem lehet így élni – állandó találgatás és aggodalom mellett” – mondta.
A férfi 10 napig volt az intenzív osztályon, közben szteroidokat kapott, majd körülbelül négy hetet töltött még kórházban, és ez idő alatt újra meg kellett tanulnia járni, lépcsőzni, és hasonló alapvető dolgokat. Mivel nem tudott nyelni, folyékony diétán tartották, és a beszéde is akadozó volt.
Jimenez számára ez az időszak szintén ijesztő volt: „Amikor láttam, hogy nem tud járni, és még ülni is alig tudott, arra gondoltam, hogy ha ez így marad, fel kell készülnöm. Hogy fogom gondját viselni?” – idézte fel.
De McMorrow a rendszeres terápiának köszönhetően lassan visszanyerte az erejét, és a látása is javult, bár a bal szemével még mindig kettős látása volt, ezért prizmás szemüveget kellett viselnie. Körülbelül hat héttel az agyvérzése után a vizsgálatok kimutatták, hogy a műtét biztonságosabb lenne, ezért a férfi vállalkozott rá, abban a tudatban, hogy bár az agyműtéteknek magas a kockázata, a másik opció az lenne, hogy állandó félelemben éljen, amit nem akart.
A beavatkozás 7 órán át tartott, és 2023. május 30-án végezték el. A műtét utáni 8 hetes lábadozási periódusban egyáltalán nem volt szabad megerőltetnie magát, az utólagos MRI-vizsgálatok pedig azt mutatták, hogy minden rendben ment.
A kórházból való hazatérését igazi mérföldkőként élte meg: „Minden vágyam az volt, hogy visszatérjek a normális életemhez. Úgy éreztem, mintha elvették volna azt tőlem. Amikor Ema hazavitt, az volt a legnagyszerűbb érzés. Nem csak azért, mert otthon voltam a saját teremben, hanem azért is, mert újra jól éreztem magamat a saját testemben. Ez a két dolog kéz a kézben járt.”
McMorrow szerint az, hogy a stroke előtt fitt és aktív volt, nagy szerepet játszott abban, hogy olyan gyorsan visszanyerte az erejét. „Márciusban elvesztettem a motoros képességeim nagy részét és mindent, ami ezzel jár, és július közepére, a műtétet követő nyolchetes időszak után újra munkába álltam. Hihetetlen visszagondolni arra, hogy hol voltam, és hol vagyok most” – mondta.
McMorrow mostanra már újra elkezdett sportolni és túrázni, és bár egyelőre csak kis lépésekben halad előre, azt mondja, nagyon szeretné látni, mire képes. „Nem akarok kesztyűs kézzel bánni magammal. Ha valamit nem tudok megcsinálni, a testem jelezni fogja, de legalább meg akarom próbálni” – magyarázta.
„Szeretném, ha az emberek tudnák, hogy mindig van remény. Van fény az alagút végén. Ha valaki valami hasonlót él át, tudnia kell, hogy az életének még nincs vége. Lehet, hogy nagyon nehéz, és lehet, hogy nagyon sötét, de tovább kell küzdeni, imádkozni és hinni” – tette hozzá.
