Winthorp és Luella Kellogg arra voltak kíváncsiak, vajon mi történik, ha emberek nevelnek fel egy állatot, emberként, ezért úgy döntöttek tíz hónapos kisfiúk mellé magukhoz vesznek egy csimpánzkölyköt.
A Gua névre hallgató majom szinte minden területen jobban teljesített a kisfiúnál, leszámítva a nyelvi készségeket, ebben ugyanis a csimpánz nem remekelt, viszont annyira befolyásolta a gyereket, hogy végül a kisfiú is elkezdett morgások és más majomhangok segítségével kommunikálni. A kísérletet az 1930-as évek elején végezték el, és összesen 9 hónapig tartott.
Winthorp Kelloggot már egyetemista korában is lenyűgözték a vadon nevelkedett gyerekekről szóló történetek. Voltak jól dokumentált esetek, amelyek vadállatok által felnevelt emberekről szóltak, akik később nem tudtak alkalmazkodni az emberi civilizációhoz.
Kellogg már évek óta pszichológusként dolgozott, amikor úgy döntött, közelebbről is megvizsgálja, mi történik egy másik faj által felnevelt egyed gondolataiban, és hogy befolyásolja ez annak fejlődését.
Kellogot különösképpen érdekelte a vadon nevelkedett gyerekek intelligenciája. Abban az időben az volt az általánosan elfogadott feltételezés, hogy az úgynevezett vadonban nevelkedett gyerekeknek alacsonyabb az IQ szintje, Kellog azonban azt állította, hogy ez nem igaz.
Ha ez így lenne, mondta Kellog, a gyerekek nem maradnának életben. A pszichológus azt állította, hogy az élet korai szakaszában van egy olyan tapasztalati és tanulási periódus, amely meghatározza a teljes további életet.
Kellog elhatározta, hogy bebizonyítja az elméletét. Úgy döntött, hogy felnevel egy csimpánzbébit, mint a saját gyerekét. Mások már korábban is tettek rá kísérleteket, hogy megtanítsanak csimpánzokat az emberi nyelv használatára, ezek a próbálkozások azonban mind kudarcba fulladtak.
Kellog azonban úgy döntött, nem csak a munkaidejében dolgozik a kiválasztott állattal. Az volt az elképzelése, hogy a majmot a saját tíz hónapos kisfiával, Donalddal együtt neveli.
Winthorp Kellogg és felesége, Luella, örökbe fogadtak egy 7 hónapos csimpánzkölyköt, aki a Gua névre hallgatott. A majom minden értelemben a családhoz tartozott.
Ugyanúgy öltöztették, etették és játszottak vele, mintha embergyerek lett volna. Teljes mértékben úgy bántak vele, mintha a saját biológiai gyerekük lett volna.
A Kellog házaspár 9 hónapon át tartotta Guát a kis Donald mellett, és bizonyos időnként tesztsorozatoknak vetették alá őket, hogy felmérjék a fejlődésük szintjét.
A memória, a reflexek, a játék közbeni viselkedésük, valamint a hallgatás, a nyelvi készségek és a figyelem szempontjából egyaránt gondosan megtervezték a kísérletet.
Kellogék rendkívül lelkiismeretesen dolgoztak, megfigyeléseik minden részletre kitértek. Még azt is feljegyezték, milyen hangot ad ki a kanál, amivel a kisfiú és a csimpánz ütögették a saját fejüket.
Az eredmények végül rendkívül érdekesnek bizonyultak. Gua soha nem tudta megtanulni az emberi nyelv használatát, Donald gügyögése azonban szokatlanná vált, mivel elkezdte utánozni fogadott „nővére” hangjait.
A gyerek először is utánozni kezdte azokat a hangokat, amiket a csimpánz hallatott. Később ez odáig fajult, hogy ugyanazokkal a morgásokkal és visításokkal próbált kommunikálni, mint a majom. Ezt leszámítva, Gua sok mindenben felülmúlta embertestvérét.
Gyorsabban megtanult egyedül enni, és bizonyos feladatokat is sikeresebben tudott végrehajtani. Gua vette át a vezetést, ha új helyek felfedezéséről volt szó, vagy ha új tárgyakkal kerültek kapcsolatba.
A beszéd – az igazi, emberi beszéd és a szavak megformálása – volt az egyetlen dolog, amit Donald előbb elsajátított. Gua fizikai erőnlét kérdésében is megelőzte Donaldot, és a Kellog házaspár egy idő után talán attól is tarthatott, hogy a majom túl erős ahhoz, hogy biztonságosan Donalddal játszhasson.
Mivel aggasztotta őket, hogy a fiú túl sokat átvett az állat viselkedéséből, úgy döntöttek, felhagynak a kísérlettel.
Féltek attól, hogy Donald fejlődését lelassíthatja az a túlzottan nagy hatás, amit a csimpánz gyakorolt rá. De végül a Kellog házaspárnak sikerült bizonyos perspektívára szert tenni a vadon élő gyerekek fejlődését illetően.
Megfigyeléseiket megörökítették A majom és a gyermek című könyvükben, Gua pedig visszakerült abba a központba, ahonnan örökbe fogadták. Sajnos, kevesebb mint egy évvel azután, hogy elválasztották „testvérétől”, Gua elpusztult tüdőgyulladásban, de a pszichológiára gyakorolt hatása mind a mai napig érezhető.
Isabelle Duvernois Testbeszéd című könyve szintén hasznos olvasmány lehet azok számára, akik érdeklődnek a pszichológia iránt. A gazdagon illusztrált könyv a következő egyszerű igazságból indul ki: „mindannyian hazudunk” – majd különböző technikák egész sorozatát mutatja be arra, hogy értelmezhetjük a gesztusokat, és hogy fejthetjük meg a szép szavak mögött rejlő igazi üzenetet a testbeszéd értelmezésének segítségével.
Fotók: Mad Science Museum
