A rabszolgaság történelmünk egyik legsötétebb időszakát idézi. Az emberi életek ilyen szintű kizsákmányolása szerencsére már a múlté – senki sem érdemli meg, hogy a létezését ennyire tárgyiasítsák, megalázzák, a nullává tegyék. Bár sokan azt állítják, a napjainkban fennálló helyzet is egyfajta rabszolgaság, csak más eszközökkel, azért annyiban megegyezhetünk, hogy ez enyhe túlzás. Amit akkoriban elkövettek az emberekkel, annak sosem szabad újra megtörténnie.
Egy olyan korszakban, amikor úgy kereskedtek az emberekkel, mint holmi tárgyakkal, szó sem lehetett boldogságról beszélni. Bár azokban az időkben is voltak olyan birtokosok, akik tisztelték a (rab)szolgáikat, ők mégiscsak a tulajdonukat képezték, és gyakorlatilag azt tehettek velük, amit akartak.
Egy rabszolgának sosem voltak jogai, csak kötelességei. És nem egy esetben dolgoztatták őket halálra, büntették őket a kiéhezésig, vagy zsarolták meg őket a gyermekeikkel, a szeretteikkel, csak hogy még több hasznot húzzanak az amúgy is meggyötört életükből.
Ellen egy rabszolgatartó és egy rabszolgasorban élő asszony gyermekeként született, és már fiatalon szembesülnie kellett azzal, hogy az élete nem különb egy haszontárgynál. Szemtanúja volt, amikor a lánytestvérét elragadták tőle, és adták tovább nászajándékként egy másik birtokosnak. Tudta, hogy soha nem lehet saját családja, ha rabszolga marad. De neki álmai voltak, melyeket valóra akart váltani.
Megismerkedett és beleszeretett Williambe, aki osztotta a szabadságról szőtt elképzeléseit. A pár elhatározta, hogy családot alapít, de attól féltek, hogy gazdájuk elviszi és eladja a gyermekeiket. A házaspár szökése a bátorság, a szerelem és az elszántság története.
1848-ban, Ellen hihetetlen tervvel állt elő. Rabszolgatartónak álcázta magát, William pedig a szolgájának. Ellen világos arcbőrének köszönhetően, valamint azzal, hogy sérültnek adta ki magát és kötést viselt, a trükk bevált: gőzhajón és vonaton jutottak el a georgiai Maconból Bostonba.
Az olyan akadályok ellenére, mint az analfabetizmus – „rabszolgatartóként” Ellennek kellett volna tudnia írni és olvasni, biztonságban megérkeztek a célállomásra.
A házaspár bátorsága nem maradt észrevétlen. A történetük hamar híressé vált, és inspirációként szolgált a rabszolgaság megszüntetését célzó mozgalom számára. Bostonból elhajóztak Angliába, ahol végül megvalósították álmaikat a szabadságról és az oktatásról.
Öt gyermekük született, örökségük pedig dédunokájuk, Peggy Preacely révén él tovább, aki az 1960-as években részt vett a polgárjogi mozgalomban.
Peggy azzal tiszteleg ősei előtt, hogy a nyomdokaikba lépve küzdött a felszabadulásért. Szavaikat közel tartja a szívéhez, és az ő esetükre alapozva azt is kihangsúlyozza, a ma meghozott döntéseink akár több generációra is hatással lehetnek. Ez a történet a kitartás erejéről és a szebb jövőbe vetett hitről tesz bizonyságot.
