Alex Lewis 2013-ban betegedett meg, teljesen váratlanul. Eleinte egyszerű megfázásra gyanakodott, de hamarosan kiderült, hogy sokkal nagyobb a baj: streptococcus fertőzést kapott, ami vérmérgezést, úgynevezett toxikus sokk szindrómát okozott. Emiatt egy hétig kómában feküdt, le kellett vágni mindkét lábát és karját, ugyanakkor az ajkait is elveszítette.
Ezután borzalmasan nehéz és hosszú küzdelem következett, és évekbe telt, mire Alexnek sikerült újra magára találnia, és eljutnia oda, ahol most tart: hogy boldog életet éljen a családjával. Párja, Lucy, mindvégig támogatta, és soha meg sem fordult a fejében, hogy esetleg továbbálljon. Kisfiuk, Sam, aki akkor még alig múlt 3 éves, szintén nagyon fontos szerepet játszott édesapja felépülésében, hiszen a tudtán kívül is ő adott neki erőt, hogy tovább küzdjön.
Alex a betegsége előtt nagyon aktív életet élt, jóképű férfi volt, aki saját bevallása szerint egy kicsit talán túl sokat is törődött a külsejével, és túl sokat is ivott, de egyébként teljesen normális, átlagos életet élt. A párjával közösen egy kocsmát és vendégházat vezettek, de amikor Alex megbetegedett, ennek a gondja mind Lucy nyakába szakadt.
Alex nagyon sok időt töltött kórházban, távol a családjától, és 9 hónap alatt 11 fontos műtéten is átesett, többek között azért, hogy megpróbálják rekonstruálni az ajkait. Alex számára az volt az egyik legszörnyűbb érzés, hogy látta a kisfia arcán, hogy fél tőle, és nem érti, miért változott meg az apukája. A változás hatalmas volt, nagyon hirtelen történt, és rendkívül megviselte a családot.
„Lucy és Sam jelentik számomra a világot. Hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy itt vannak velem.” – mondta Alex. A következő másfél-két évben Alex keményen megküzdött azért, hogy a lehető legnagyobb mértékben visszanyerje az önállóságát és a függetlenségét, ezért mindent megtett annak érdekében, hogy megtanuljon végtagprotéziseket használni. A karokkal, ha nehezen is, de megtanult bánni, viszont a műlábak, amiket kapott, sehogy sem akartak beválni, pedig Alex már nagyon várta, hogy újra járhasson, és viselhesse a régi cipőit.
Végül megértette, hogy a betegsége örökre megváltoztatta az életét, és a személyiségét is, már nem volt ugyanaz az ember, mint korábban, és sok mindent el kellett engednie. Kidobta régi ruháit és cipőit, és ez felszabadított benne valamit, megkönnyebbült.
„Úgy érzem, hogy teljesen más ember vagyok. Szóval igen, egy részem készségesen kitessékeli a régit, és üdvözli az újat. Azt hiszem, ez elég katartikus.” – mondta.
Alex időközben adománygyűjtésbe fogott egy szervezettel, hogy legyen pénzük beszerezni azokat a végtagprotéziseket és egyéb eszközöket, amikre szüksége van, és amik tökéletesen megfelelnek neki, hogy minél több időt tölthessen együtt a kisfiával, aki közben már iskolába jár.
2016-ra Alex már sokkal erősebb volt, sikerült protéziseket beszereznie, sőt, még egy különleges kerékpárt is, így a család több időt tölthet együtt, és kirándulhatnak is, mint egy hétköznapi család.
„Azt mondanám, hogy az elmúlt két év volt életem legtragikusabb, de egyben legnagyszerűbb két éve is. Attól, hogy csak percekre voltam a haláltól, átmenni mindezen, és odáig jutni, ahol most vagyok, hogy sugárzóan boldog legyek. Mindabból, amit az elmúlt két évben megtanultunk, azt hiszem, az a legfontosabb, hogy mindig tovább kell menni. Nem számít, mivel állsz szemben, csak menj tovább.” – mondja Alex.
https://www.youtube.com/watch?v=dMqeMcIO_9w&ab_channel=RealStories
