Nyolcvan évvel a második világháború vége után már csak nagyon kevesen élnek azok közül a veteránok közül, akik a japán császári hadseregben harcoltak. Idén márciusban mindössze 792 japán háborús veterán részesült állami nyugdíjban – a New York Times szerint ez a szám fele annyi, mint tavaly.
A 97 éves Kunishiro Kiyozumi egyike ezeknek a veteránoknak, akik értékes tapasztalatokat oszthatnak meg a fiatalabb generációkkal. Kiyozumi mindössze 15 éves volt, amikor elkezdte a szolgálatot a Japán Császári Haditengerészet I-58-as támadó tengeralattjáróján, a legénység legfiatalabb tagjaként.
Ez a tengeralattjáró a háború utolsó napjaiban szövetséges hajókra vadászott a Csendes-óceánon, és többek között a USS Indianapolis nehézcirkálót is elsüllyesztette.
Kiyozumi egy olyan hadseregben szolgált, amely számos kegyetlenséget követett el Ázsiában a globális konfliktus során. De Kiyozumi és a hozzá hasonló, még élő veteránok többsége mindössze tizenéves volt, amikor harcba küldték őket, és semmilyen beleszólásuk nem volt a tervekbe vagy döntésekbe. Sokukat olyan távoli területekre küldték harcolni, mint India vagy a Csendes-óceán déli része, és sorsukra hagyták a dzsungelben, ahol éhen haltak.
Miután Japán 1945. augusztus 15-én megadta magát, az életben maradt katonák egy legyőzött országba tértek haza, ahol már senkit nem érdekeltek az általuk hozott áldozatok, és egy olyan nemzethez, amely a lehető leggyorsabban el akarta felejteni a háború fájdalmas emlékeit.
„Én vagyok az utolsó, aki életben maradt” – mondja Kiyozumi, aki még mindig őrzi annak a tengeralattjárónak a fényképeit, amelyen fiatal tengerészként szolgált. A legénység többi tagja azóta meghalt.
Kiyozumi még mindig emlékszik arra a napra, amikor elsüllyesztették a USS Indianapolist, amiről csak évekkel később tudta meg, hogy alkatrészeket szállított a később Hirosima és Nagaszaki városokban bevetett atombombák gyártásához.
Az amerikai cirkáló fedélzetén tartózkodó 1200 tengerészből mindössze 316 maradt életben. A USS Indianapolis elsüllyedése után három és fél nap telt el, mire a mentőcsapatok a helyszínre értek.
Eközben a tengerészek közül, akiknek sikerült elmenekülniük a hajóról, mielőtt az elsüllyedt volna, sokan kiszáradás, hipotermia, hipernatrémia (túl sok nátrium a vérben a tengervíz fogyasztása után) miatt haltak meg, vagy cápák ették meg őket. A hajó elsüllyedését túlélő mintegy 890 tengerészből csak 316-ot sikerült élve kimenteni. Közülük ketten kórházban haltak meg.
„Háború volt. Több száz embert öltünk meg, de ők éppen az atombombát szállították” – mondja Kiyozumi szomorúan, de megbánás nélkül.
Kiyozumi egy időben levelezett a USS Indianapolis egyik túlélőjével, de most úgy érzi, elfelejtették és magára maradt, miután a felesége már több mint 30 éve halott, legjobb barátja pedig, aki szintén tagja volt a tengeralattjáró legénységének, 2020-ban halt meg.
A városban, ahol él, már senki sem kérdezi őt a háborúról. „A fiatalok nem tudják, min mentünk keresztül. Jobban érdekli őket az okostelefonjuk” – mondja a 97 éves veterán.
Egy másik háborús veterán, a 96 éves Tadanori Suzuki mindössze 14 éves volt, amikor belépett a császári haditengerészetbe, és alig várta, hogy segíthessen a hazájának a háborúban. A háború végén fogságba esett a japánok által a hollandoktól meghódított Szulavézi vagy Celebesz szigetén (ma Indonézia része), és csak hat hónappal később térhetett haza. Amikor belépett az ajtón, az édesanyja sírva fogadta – azt hitte, a fia meghalt a háborúban.
Suzuki a háború után asztalosként dolgozott, és később beszédeket kezdett tartani a tokiói otthona közelében lévő általános iskolásoknak, figyelmeztetve a diákokat a háború értelmetlenségére. „Azt mondom a fiatalabb generációnak: ‘Réges-régen valami nagyon nagy butaságot csináltam. Ne menjetek háborúba. Maradjatok a szüleitekkel és a családotokkal” – mondja.
Kenichi Ozaki 15 éves volt, amikor belépett a császári hadseregbe. Miután a rádiós kiképzésnek csak a felét végezte el, Ozakit a Fülöp-szigetekre küldték, ahol az amerikaiak partra szálltak, hogy visszaszerezzék egykori gyarmatukat a japánoktól.
A japán erők nagyon rosszul voltak kiképezve és felszerelve, és a demoralizált túlélők a dzsungelbe menekültek, ahol hónapokig bujkáltak. Ozaki bajtársait filippínó gerillák ölték meg, vagy éhen haltak. Ő maga leveleken és lopott élelmiszereken élt, de szemtanúja volt, hogy más katonák halott bajtársaik testéből táplálkoznak.
A 97 éves veterán azt mondja, még most is megjelennek előtte álmában a dzsungelben magára hagyott bajtársai, akiknek azt mondták, a birodalom dicsőségéért kell meghalniuk, de a győzelem legkisebb reménye nélkül küldték őket csatába.
„Amikor az utolsó lélegzetüket vették, senki sem kiáltotta a császár nevét. Az anyjukért kiáltották, akit soha többé nem láthattak”– mondta Ozaki, aki most Kiotóban él a fiával.
A 105 éves Tetsuo Sato részt vett a Burmát (Mianmar) megszálló japán csapatok támadásában a brit Indiában lévő Imphal ellen. A japán tábornokok a hadjárathoz szükséges katonai felszerelés nélkül küldték ki a katonákat, és megparancsolták nekik, hogy semmilyen körülmények között ne vonuljanak vissza.
A brit csapatok kezdetben úgy tűnt, hogy visszavonulnak, de ez valójában csapda volt. A japánokat teljesen körülzárták, és Sato csak azért maradt életben, mert az egységparancsnoka megszegte a parancsot, és kiadta a visszavonulási parancsot.
Ennek ellenére sok bajtársa éhen halt, vagy betegségben vesztette életét. „Úgy pazarolták el az életünket, mint a papírdarabokat” – mondta Sato. „Soha ne halj meg egy uralkodóért vagy a hazáért” – tette hozzá.
