Tizenkét évadon át Jim Parsons alakította Sheldon Cooper karakterét az Agymenők című sikersorozatban, amely világhírűvé tette. Bár a széria befejezése óta évek teltek el, a színész ma már biztos benne, hogy nem szeretne visszatérni ahhoz az életformához, amelyet a szerep jelentett számára.
Az 53 éves színész az All Out with Jon Dean című YouTube-podcast vendégeként beszélt nyíltan pályafutása legmeghatározóbb időszakáról. Jelenleg a Broadway-n futó Titanique musicalben látható, és visszatekintve egészen más szemmel látja azokat az éveket, amikor Sheldon Cooper megformálása köré épült az élete.
A világsiker mögött komoly lelki teher húzódott
Kívülről nézve az Agymenők időszaka a szakmai csúcsot jelentette Jim Parsons számára. Saját bevallása szerint még élete legszebb pillanatait is beárnyékolta a folyamatos belső feszültség.
„Most visszatekintve rájöttem, hogy életem legszebb pillanataiban is sok szempontból nyomorultul éreztem magam” – vallotta be.
A színész nem kertelt, amikor akkori lelkiállapotáról beszélt.
„Nem voltam boldog. Stresszes voltam.”
Elmondása szerint teljesen belemerült a munkába, és hosszú ideig azt hitte, hogy csak a végletekig fokozott fegyelem vezethet sikerhez.
Úgy érezte, csak a folyamatos hajtás tarthatja a csúcson
Parsons szerint éveken át természetesnek vette, hogy egyszerre rengeteg feladatot vállal magára, mert azt gondolta, enélkül nem érheti el ugyanazokat az eredményeket.
„Úgy éreztem, hogy rengeteg dolgot kellett egyszerre kezelnem, és hogy a siker, valamint az életben bekövetkező jó dolgok kizárólag ennek a túlhajszoltságnak, a fegyelemnek és mindenféle másnak köszönhetőek” – mondta.
Majd hozzátette:
„Talán bizonyos mértékben igaz is volt. Nem tudom. Nem tudom megmondani, mert ilyen voltam.”
Ma már úgy látja, hogy ez a gondolkodásmód sokkal inkább ártott neki, mint amennyit használt.
Sheldon Cooper máig elkíséri
Az Agymenők 2019-ben ért véget, a sorozat népszerűsége még mindig töretlen. A folyamatos televíziós ismétléseknek és a streamingplatformoknak köszönhetően új nézők is felfedezik a szériát, ezért Jim Parsons számára sem tűnt el teljesen Sheldon Cooper alakja.
A színész szerint az évek során fokozatosan változott a kapcsolata a karakterrel.
„Egyre jobb lesz.”
„Úgy érzem, jobb, egészségesebb.”
Arra is kitért, hogy ekkora hírnévre szerinte szinte lehetetlen előre felkészülni.
„Visszatekintve nem hiszem, hogy bárki – de én biztosan nem – lenne felkészülve erre.”
Egyetlen szerep sem ér ennyit
Amikor arról kérdezték, vállalná-e újra Sheldon Cooper megformálását, Parsons egy pillanatig sem bizonytalankodott.
„Nem tenném meg újra, még bármilyen pénzért sem… néha stresszes és nyomorúságos volt. Magam tettem magam nyomorúságossá.”
A színész szerint nem kizárólag a munka jelentette a problémát, hanem az is, hogy saját magával szemben irreálisan magas elvárásokat támasztott.
„Ez részben munkamorálként nyilvánult meg, de alapvetően valójában csak rögeszmés viselkedés volt.”
A gondolatait részletesebben is megfogalmazta.
„Igen, fegyelmezett voltam. Igen, jó munkamorálom volt, de ennek nagy része abból fakadt, hogy valójában egyfajta rögeszmés viselkedés volt… Alapvetően volt egy listám a fejemben azokról a dolgokról, amelyeket el kellett intéznem ahhoz, hogy jól érezzem magam, és biztos legyek benne, hogy jól tudom végezni a munkámat, ami szerintem nem volt igaz.”
Sok fontos élményről lemondott
Jim Parsons úgy érzi, a folyamatos megfelelési kényszer miatt számos olyan pillanat kimaradt az életéből, amelyeket ma már másként élne meg.
Ennek ellenére nem tagadja, hogy ez az időszak formálta azzá az emberré, aki most.
„Nem lennék ott, ahol most vagyok, ha nem lett volna az az életszakaszom, és annak a kissé önkínzó jellege is része volt ennek.”
Arra a kérdésre, milyen tanácsot adna a fiatal színészeknek a munka és a magánélet egyensúlyának megőrzéséhez, őszintén válaszolt.
„Őszintén szólva nem tudom.”
A hírnévnek van egy kevésbé látható oldala
A színész szerint a világhír olyan pszichológiai helyzetet teremt, amelyet kívülállóként nehéz elképzelni.
„Ez nem panasz. Csak annyit teszek, hogy megengedem magamnak, hogy beismerjem ezt, és tisztán, vagy amennyire csak tudok, objektíven szemléljem a dolgot.”
A beszélgetés végén egyetlen mondattal foglalta össze, milyen érzés ismert emberként élni.
„Furcsa érzés, amikor belépsz egy szobába, és tudod, hogy az emberek ismernek téged, de te nem ismered őket.”
