„Minden felnőtt ember lelkében van egy hely, ahol gyerekkorának drámai részleteit őrzi.” – Alice Miler.
Sajnos szinte minden ember szenved pszichológiai traumákat gyerekkorában. A kérdés nem az, hogy lehetne elkerülni ezeket, hanem az, hogy lehet helyesen feldolgozni, hogy továbbléphessünk.
A gyerekkorban tapasztalt traumáknak lehetnek bizonyos következményei:
- erősebbé teszik a felnőtt embert;
- krónikus elégedetlenséget okozhatnak önmagunkkal és az élettel szemben (kialakul a neurotikus személyiség);
- súlyos pszichés töréseket okozhatnak, ami komoly pszichózishoz vezethet;
Mitől függ a pszichológiai trauma leküzdésének sikere?
Először is, függ a trauma természetétől, a gyerek védekezési képességeitől a trauma pillanatában (minél kisebb a gyerek, annál nehezebben tud szembenézni vele) és attól, hogy reagál a család az adott eseményre. Ez az utóbbi tulajdonképpen a legfontosabb szempont.
Ennek illusztrálására ajánlom a The Prince of Tides (Hullámok hercege, 1991) című filmet, amelyben a család által tagadott traumák odavezettek, hogy az egyik gyerek felnőtt korában neurotikus, a másik pedig pszichotikus lett.
Ki számít neurotikus embernek?
Azt nevezzük neurotikus személynek, aki a gyerekkorban elszenvedett pszichológiai traumák következtében nem tudott kellőképpen felnőni.
A neurotikus személyiség 10 jele
1. Neurotikus büszkeség: az illető úgy érzi, a legjobbnak kell lennie, és csodálatot kell kiváltania az emberekből.
2. Maximalizmus: vágy a tökéletességre, arra, hogy mindent és azonnal megszerezhessen.
3. A szükségesség elvére alapozott élet: nagyon magas elvárásai vannak másokkal és önmagával szemben is. Ez jobb teljesítményt eredményez, de mivel elhanyagolja önmagát, dühkitörésekhez vezethet.
4. A külső megítéléstől való függőség: („Mások rólam alkotott véleménye fontosabb, mint a saját véleményem”). A vágy, hogy megkapjuk a környezetünk jóváhagyását, beleértve az idegeneket is.
5. Fokozott szorongás: amely nem a valós helyzetekre adott válasz, hanem a folytonos negatív elképzelések következménye.
6. Manipulatív hajlam: ez a kapcsolatokban úgy nyilvánulhat meg, hogy megerősítést várunk az adott értékekre („bizonyítsd be, hogy szeretsz”).
7. Passzivitás: amikor a saját életminőségünk javítása kerül szóba („teljesen fölösleges a küzdelem”).
8. A szenvedés iránti vágy: az áldozat szerepének felöltése.
9. Korlátozott képesség a stresszel való megbirkózásra.
10. Sok olyan képesség, amely gyakran társadalmi sikerekhez vezet: ugyanakkor ez az ember legbelül üresnek és elégedetlennek érzi magát, úgy érzi, „mintha nem a saját életét élné”.
