A népi kultúrában az évszakok határai nem feltétlenül estek egybe a mai naptári évszakokkal. Az idő múlását sokkal inkább az határozta meg, mi történik éppen a földeken, mikor érik be a termés, mikor kell vetni, aratni, szüretelni vagy az állatokat behajtani. Az üresen maradt gabonaföldek, az utolsó kalászokból font aratókoszorú, az útra készülődő gólyák és a szőlő fölött megjelenő seregélyrajok mind ugyanazt jelezték: fordul az év, közeledik az ősz.
De a nyár korántsem múlt el észrevétlenül. Az aratás végét lakomával és tánccal ünnepelték, az utolsó gabonaszemeknek különleges erőt tulajdonítottak, az augusztus végi időjárásból pedig már azt próbálták kifürkészni, milyen ősz várható. A népi kultúrában a nyár vége egyszerre volt ünnep, lezárás és felkészülés a következő időszakra.
Az aratás lezárása, az új gabona megjelenése és Bertalan napja egyaránt azt jelezte: a legforróbb, legmozgalmasabb nyári időszak lassan véget ér, és közeledik az ősz. A néphagyomány éppen ezért sokfelé éppen Bertalan napját tekintette az ősz kezdetének.
Az utolsó kalászokat nem egyszerűen levágták
A gabona betakarítása az egyik legfontosabb munka volt a hagyományos gazdálkodásban, így nem meglepő, hogy az aratás kezdetéhez és végéhez különösen sok hiedelem kapcsolódott.
A munkát helyenként imádsággal, keresztvetéssel kezdték, az első kévének pedig különleges jelentőséget tulajdoníthattak. Még gazdagabb szokásvilág alakult ki azonban az aratás befejezése körül. Egy kis darabon például szándékosan talpon hagyták a gabonát, hogy a következő esztendőben is bőséges legyen a termés.
Különleges szerep jutott az utolsó kévének és az utolsó kalászoknak is. Ezekből készült az aratás talán leglátványosabb jelképe, az aratókoszorú.
Ez a koszorú a tájegységtől függően csiga-, korona- vagy harangszerű formát is kaphatott, a legszebb búzakalászokat pedig mezei virágokkal és szalagokkal díszítették.
Az aratókoszorúban a következő évi termés reménye is ott volt
A koszorú elkészítésével még nem ért véget a szertartás. A nagyobb gazdaságokban az aratók ünnepélyes menetben, énekelve vitték el a gazdának az elkészült koszorút. Az átadás után pedig következhetett a lakoma és a tánc.
Az egyik legérdekesebb szokás szerint a koszorút vivő aratókat vízzel is leöntötték. Ennek nem egyszerűen tréfás szerepe volt: a vízhez a bőség jelentést társítottak, és így próbálták biztosítani, hogy a következő termés se szenvedjen hiányt esőben.
A koszorút nem dobták ki a mulatság után. Sok helyen a mestergerendára függesztették, és egészen a következő vetésig őrizték. A belőle kimorzsolt szemeket pedig az új vetőmag közé keverték, hogy a termés erejéből megpróbáljanak valamit átmenteni a következő esztendőre.
Aratóünnep és az új kenyér megáldása
Az aratóünnep egyben a közös munka lezárását is jelentette. A kisebb, saját földjén dolgozó család nem feltétlenül rendezett külön ünnepséget, a nagyobb gazdaságokban azonban a gazda megvendégelte az aratókat, az uradalmakban pedig nagyszabású aratóbálokat is tartottak.
A kenyér is jóval több volt egyszerű élelmiszernél. A megélhetéshez, az otthonhoz és a terméshez kapcsolódó szimbolikus jelentése miatt az új gabonából készült kenyér különleges helyet kapott a hagyományban, ahogy azt az új kenyér megáldása is tükrözi augusztus 20-án.
Augusztus 24-én már az őszre készültek
Sokfelé Bertalan napját, vagyis augusztus 24-ét tekintették az ősz kezdetének, és az aznapi időjárásból próbálták megjósolni, milyen lesz a következő évszak: úgy tartották, hogy amilyen idő van Bertalan napján, olyan lesz az ősz is.
A természet változásait is figyelték. A hagyomány szerint ekkor már a kánikula végére számítottak, a gólyák már készülődtek, a szőlőkben pedig megjelentek a seregélyek.
Egyes településeken Bertalan napja már az őszi szántás és vetés kezdetét is jelentette.
Még a Bertalan-napi vajnak is különleges erőt tulajdonítottak
Talán az egyik legfurcsább fennmaradt nyárvégi hiedelem a vajhoz kapcsolódik.
A Bertalan napján köpült vajnak több vidéken gyógyító vagy termésvédő erőt tulajdonítottak. A göcseji hagyomány szerint egy kanálnyi vajat a vetőbúza közé tettek, a lencsét pedig megdörzsölték vele, hogy megóvják a kártevőktől.
A nyárbúcsú valójában már az új évszak előkészítése volt
A régi nyárvégi szokások mögött újra és újra ugyanaz a gondolat bukkan fel: a ciklikusság.
Az utolsó gabonából készült koszorú magjai visszakerültek a vetőmag közé. A nyár végi időjárásból az őszre következtettek. Bertalan napján egyes helyeken már a vetésre készülődtek. A nyár végét nem végpontnak tekintették, hanem egy körforgás részének: mire az utolsó kalászt betakarították, már a következő év termésére is gondoltak.
