Ez az egyike azon kérdéseknek, amelyet több nő is feltesz párjával vagy általánosságban a férfiakkal kapcsolatban: miért nem képes egy férfi bocsánatot kérni, ha hibázott? Tulajdonképpen ez azért van, mert egy kapcsolatban általában senki sem akar bocsánatot kérni a másiktól! A férfiak meg pláne nem, hisz ők gyakrabban tévednek!
Ha gyerekek is vannak a kapcsolatban, rajtuk is megfigyelhető ez a „passzivitás”: a kis lurkók sem kérnek szívesen elnézést, hiába várnák el a szülők, hogy megtegyék.
A tévedés és a megbocsátás egyébként relatív fogalom: míg az egyik félnek jótett az a bizonyos cselekvés, addig a másik félnek sértő vagy felháborító lehet. Azaz, mivel nem vagyunk egyformák, különböző dolgok miatt bántódunk vagy hatódunk meg.
Mindezek ellenére, az erkölcsi elvekből kiindulva, a férfiak többször tévednek, és kevesebbszer kérnek érte bocsánatot. Hogy miért? Mert egyszerűen nem is tűnik fel nekik, hogy tévedtek! Amikor meg rájönnek, hogy hibáztak, már nem éreznek semmilyen késztetést a bocsánatkérésre, csupán azért, mert azt gondolják, úgyse kapják meg. (Mekkora butaság, ugye?)
A legtöbb férfi praktikus észjárással rendelkezik. Kicsi korukban már megtanulták, hogy a bocsánatkérésekhez ritkán társul a megbocsátás. Például említsük csak azt az esetet, amikor rossz jegyet kaptak, de hiába kértek elnézést, mégis jött a büntetés. Vagy, nem végezték el a házi feladatot, bocsánatot kértek a tanártól, de mégis megkapták a rossz jegyet. A sok kudarc pedig oda vezette őket, hogy úgyis mindegy. Felnőtt korban ezt végül az tetőzi, hogy akkor szabadon eldönthetik, mikor hibáztak vagy nem.
A tortán a hab már csak az egyes hölgyek büszkesége lehet, akiknél nem a megbocsátás maga a tét, hanem az, hogy hallhassák a szánó-bánó férfi szavait, amelyekkel beigazolódik: igazuk volt. Ezt pedig nehezen ismeri el vagy tűri el egy férfi…
Összességében, amekkora erőfeszítés kell a vétek belátásához, épp akkora szükséges a bocsánatkéréshez is.
