A 2026-os nyári napforduló június 21-én, vasárnap, közép-európai idő szerint 10:24-kor következik be. Ez a pillanat jelzi a csillagászati nyár kezdetét az északi féltekén.
Ekkor a Nap az égbolton eléri a tavaszi ponttól számított 90 fokos távolságot, vagyis a Nap sugarai pontosan merőlegesen (90 fokos szögben) esnek a Ráktérítőre. Egyszerűbben fogalmazva: ez az év leghosszabb nappala és legrövidebb éjszakája.
A jelenség a Föld Nap körüli keringésével és forgástengelyének dőlésszögével függ össze. A Föld forgástengelye nem merőleges a keringési síkra (az ekliptikára), hanem körülbelül 23,5 fokos szöget zár be a merőlegessel. Emiatt a bolygó két féltekéje az év során eltérő mennyiségű fényt és hőt kap. Ennek köszönhetőek az évszakok, valamint a nappalok és éjszakák hosszának változásai is.
Amikor a Föld a pálya azon pontjára ér, ahol a nyári napforduló történik, az északi félteke a lehető legjobban a Nap felé billen. A Földről nézve ez azt jelenti, hogy a Nap különösen magasan jár az égen, és hosszabb ideig világítja meg az északi féltekét.
Magyarországon a nappal hossza ilyenkor közel 16 óra, míg az éjszaka hossza mindössze 8 óra 2 perc.
A nyári napforduló egyik legkülönlegesebb aspektusát a magasabb szélességi körökön (pl. Észak-Európában, Oroszországban) lehet megtapasztalni: ezek az úgynevezett fehér éjszakák, amikor a Nap nem süllyed a horizont alá olyan mélyen, hogy teljes sötétség alakuljon ki, és az égbolt egész éjjel világos marad. A jelenség a 60. északi szélességi körtől északra figyelhető meg.
A latin solstitium szó jelentése szó szerint: „álló Nap” vagy „a Nap megállása”, ez a megnevezés arra utal, hogy ebben az időszakban a Nap látszólagos égi mozgása lelassul, mielőtt irányt váltana.
A nyári napfordulót követően a nappalok fokozatosan rövidülni kezdenek, míg az éjszakák egyre hosszabbá válnak. Ez a folyamat nagyjából hat hónapon át tart, egészen a december 21-e körüli téli napfordulóig.
A déli féltekén mindez fordítva történik: június 21-e környékén ott éppen a téli napforduló következik be.
A nyári napfordulót már az ókorban is megfigyelték és tanulmányozták. Az egyik legismertebb példa a görög tudós, Eratoszthenész nevéhez fűződik, aki Kr. e. 250 körül a nyári napforduló idején megfigyelt napállást használta fel a földi meridián hosszának kiszámítására.
Ehhez két egyiptomi város, Asszuán és Alexandria Naphoz viszonyított helyzetét hasonlította össze. Mivel ismerte a települések közötti távolságot, meglepően pontos becslést tudott adni a Föld méretére – különösen az akkori kor tudományos lehetőségeit figyelembe véve.
