Mostanra teljesen megtelt vízzel a parajdi sóbánya, miután már napok óta ömlik bele a megáradt Korond-patak. Csütörtökön a víz betört a Telegdy-részlegbe is, az utolsó olyan területre, aminek a megmentésében még bíztak.
Egy bányász, aki a sóbányában dolgozott, még napokkal a katasztrófa előtt megfogalmazott egy szívszorító levelet, amit a Maszol kolozsvári szerkesztőségének küldött el, és amit a hírportál teljes terjedelmében meg is osztott.
„Amikor a föld felszínén lépkedünk, el sem tudjuk képzelni, hogy milyen, amikor körbezár a sötétség…
Lemegyünk, mert valakinek le kell menni. A munkát el kell végezni. A gépeket ki kell menteni mert sokezer eurót érnek.
Férfiak vagyunk, de mégsem azt mondjuk, hogy nem félünk. Mi csak elvégezzük a munkát, amit el kell végezni. Mindenkit család vár kint, gyerekek és gyereket váró asszonyok. A fiatalabbakat anyák várják, anyák, akik imádkoznak, hogy gyermekeik biztonságban kijöjjenek a napfényre.
A páratartalom magas, izzadunk, szomjazunk és nemcsak víz után, de levegő után is, mert az sincs lent.
A fényt a gyermekeink szeme csillogása jelenti, mely a lenti mélysötétséget is képes megvilágítani, és reményt adni arra, hogy talán mi is megérjük, hogy felnőni lássuk őket.
Hajnali 4 óra… Megpusziljuk gyermekeink fejecskéjét, és minden egyes nappal nagyobb a kényszer, hogy magunkhoz szorítsuk őket. Addig, amíg megtehessük. A fejemben olyan gondolatok cikáznak, amiket inkább nem írok le, nem mondom el senkinek, mert félek, hogy valósággá válik. Így inkább monoton lépésekkel megyek a bányáig, a bányáig, mely sokunk megélhetését biztosítja már nemzedékek óta.
Délután korgó gyomorral kijövünk, és örülünk a friss levegőnek.
Az önkénteseknek köszönet jár, étel és meleg innivaló. Rólunk szót sem ejtenek. Nem is várjuk el, inkább mi is megköszönjük nekik.
Gyűléseket tartanak, mindenki a megélhetését félti… Értem én… De minket sosem hívnak el.
Nap nap után így telik. Újabb és újabb munkavédelmi szabályokat vezetnek be… „Tartsatok 5 méter távolságot!” Rendben! Megtesszük! – közben tudjuk, hogy akit elnyelne a mélység, az örök nyugodalmát ott leli, mint a Mount Everesten elveszett hegymászók…
Aztán egy újabb nap… és mi újra lemegyünk, mert le kell mennünk…” – áll a levélben, ami május 21-én érkezett meg a szerkesztőségbe.
A Maszol ezután a Salrom Országos Sóipari Vállalathoz fordult válaszokért. A szervezet május 28-án reagált, addigra a helyzet már kritikussá vált. Ekkor megerősítették, hogy munkások május 5-e óta, amikor a víz először befolyt a bányába, folyamatosan a kármentésen dolgoztak.
A berendezések, munkagépek jelentős részét azonban így sem sikerült megmenteni, és a bányában tárolt, már kitermelt sókészletek is tönkrementek. A Salrom közleménye szerint a felszerelések és a kitermeléshez használt gépek véglegesen használhatatlanná váltak.
Bár a helyzet súlyos, Hargita Megye Tanácsának elnöke, Bíró Barna Botond szakértők véleményére hivatkozva azt mondta, van remény a bánya megmentésére.
