A 77 esztendős Paul Alexander egyike azon utolsó embereknek, akiket az úgynevezett vastüdő tart még ma is életben. Ő az egyik élő bizonyítéka a történelem egyik legsötétebb korszakának, amikor a gyermekbénulást okozó vírus végigsöpört az egész világon. Ez a pokoli fertőzés évente több ezer gyermek életét követelte, és még többet hagyott élethosszig tartó károsodásokkal. Akkoriban a világ tényleg rettegett a haláltól, a bénulástól és az elszigetelődéstől.
Ez a történet azonban egy emberről szól, akinek sikerült legyőznie a vírust, és kellő akarattal és kitartással még ma is az élők sorát gazdagítja. Tény, hogy gyakorlatilag egy fémskatulyában tölti életének minden percét, de közöttünk van, és a „vastüdejű emberként” írta be magát a világtörténelembe.
Ki Paul Alexander?
1952 nyarán, a kis Alexander egy hatesztendős eleven texasi gyermek volt. Csakhogy az élete gyökeresen megváltozott, miután elkapta a gyermekbénulást okozó vírust. Az élettel teli kisfiú mindössze hat nap leforgása alatt került a halál torkába: nem tudott nyelni, köhögni, sem lélegezni. Így került be abba a gépezetbe, amit a köznyelv vastüdőként emleget, és ami őt 71 éven keresztül segítette levegőhöz jutni.
Senki sem gondolta volna, hogy Paul ennyi ideig életben marad. A fiú azonban felülmúlt minden elvárást, és legyőzte a halált. Voltak álmai, és nem engedte, hogy az egészségügyi helyzete azok útjába álljon. Tanult, jogász lett belőle és szerző, az élettörténete pedig egyszerűen lenyűgöző!
Az 1950-es évek rémálma: a gyermekbénulás
Súlyos világjárvány pusztított az ’50-es években, mely nem kímélte Amerikát sem. A lakónegyedek némák voltak, üresek, sehonnan sem hallatszott gyermekzsivaj. A templomi szertartásokat is felfüggesztették. A vidámparkok, játszóterek, mozik, bárok és bevásárlóközpontok mind zárva tartottak. A gyermekbénulást okozó vírus tarolt, és évente 60 ezer új esetet követelt.
Abban az évben, amikor Paul Alexander is megbetegedett, nagyjából 58 ezer esetet regisztráltak az Államokban, amiből 21 ezer volt gyerek, közülük pedig közel 4000 bele is halt a kór szövődményeibe.
Paul harca a betegséggel
Miután az orvosok gégemetszést hajtottak végre nála, a betegség tünetei enyhülni kezdtek. A fiú azonban 3 nap után egy fémhengerbe zárva tért magához, ugyanúgy, mint több száz másik gyermek, akiket szintén abban a kórházban kezeltek. A vastüdők sorban álltak, mint a katonák, és mindegyikből egy-egy aprócska fej kandikált ki – gyerekeké, akik még ebben a szorult helyzetben is megpróbáltak új barátokat szerezni. A legtöbben nem élték túl, míg mások teljesen felépültek.
Paul Alexanderé nem volt egy szerencsés eset. A vírus miatt nyaktól lefelé teljesen lebénult, és nem tudott sem mozogni, sem lélegezni. 18 hosszú, pokoli hónapot töltött a kórházban, miközben az orvosok arra próbálták megtanítani, miként vegyen önállóan levegőt. Végül, egy fizikoterapeuta segítségével a fiú legyőzte a szuszogástól való félelmét, és megtanult „levegőt nyelni” – mint egy hal.
Így sikerült, hogy Paul napi néhány óra erejéig megszabadulhatott a „páncéljától”, és tolószékben élhette az életét. De éjszakára vissza kellett térnie a hengerbe, hogy kipihenhesse magát.
Ma már a férfi képtelen erre: 24-ből 24 órát a vastüdőben fekszik, a hét minden napján. De a harcot még nem adja fel. „Sosem adtam fel, és nem is fogom” – fogalmazott Paul, akit 71 évnyi börtön a saját testében sem tántorított el az életkedvétől. Ma már arra sem képes, hogy egyedül szuszogjon, így a vastüdő lett a legjobb barátja, aki mindig vele van: a gépezet nélkül, mely negatív nyomást gyakorol belülről a testére, hogy levegővételre ösztönözze, már nem élne.
A készüléket 1928-ban találta fel Philip Drinker (orvosi mérnök) és Louis Shaw (egy harvardi fiziológus). A sok szenvedő gyerek láttán, akik a kórházban a túlélésért küzdöttek, a két tudós összeállt, hogy valamilyen formában növelje az esélyüket az életre. Így jött létre ez a henger, mely viszonylag egyszerű mechanizmussal rendelkezik: amikor a levegő kinyomul a kamrából, lehetővé teszi a mellkasnak, hogy megemelkedjen, és amikor újra visszapumpálódik a kamrába, kipréseli a tüdőből a levegőt.
Eredetileg azért született meg a vastüdő, hogy legtöbb egy vagy két héten át tartsa életben a pácienseket, míg a testük fel nem épül. Ma már csak ketten használják a gépezetet – egy Martha Lillard nevű hölgy és Paul, aki semmi pénzért nem cserélné le hű barátját a modern orvosi készülékekre. Napjainkban a vastüdő kiment divatból, nem gyártják, és alkatrészt találni hozzá is művészet. Senki nem gondolta volna, hogy ilyen hosszú ideig lesznek használatban ezek a készülékek. De Paul Alexandernek sikerült legyőznie az időt.
Élvezni az életet egy fémskatulyából is
Bár egy gépezetbe zárva töltötte az egész életét, Pault ez sem akadályozta meg abban, hogy élvezze annak minden pillanatát. Az orvosok nem fűztek túl sok reményt a túléléséhez, de ő bebizonyította, hogy még a tudomány is tévedhet.
A tanulmányait otthonról végezte, és 21 évesen érettségizett, a legjobb eredményt érve el az évfolyamáról. Szerelmes lett, kudarcokon ment keresztül, voltak barátai, és még éttermekbe, bárokba és moziba is járt. Paul ambiciózus volt, és nem adta fel akkor sem, amikor a helyzete miatt visszautasították a jelentkezését a dallasi Southern Methodist Egyetemen. Két kerek évig próbálkozott, míg végül felvették, azzal a feltétellel, hogy kerítsen maga mellé valakit, aki hajlandó őt elvinni az előadásokra.
Keményen küzdött az álmaiért és a jogáért, hogy tanulhasson. A Texasi Egyetemre helyeztette át magát, és önálló életet élt. „Emlékszem, hogy amikor áthelyeztek a Texasi Egyetemre, mindenki megijedt. Nem akarták, hogy a vastüdőmet beköltöztessem a diákszállóra. Mégis, én megtettem! Felállíttattam a szobámban, és ott éltem, benne” – mesélte Paul. 1986-ban szerezte meg az ügyvédi diplomáját.
„Három perc egy kutyának: az életem egy vastüdőben”
Paul egy saját memoárt is publikált Three Minutes for a Dog: My Life in an Iron Lung címmel. A kéziratot ő maga pötyögte be, egy műanyag pálcikával a szájában. Norman Brown, egykori ápolója és barátja segített neki néha a szövegek megírásában. A magyar fordításban Három perc egy kutyának: az életem egy vastüdőben című könyve nyolc év alatt készült el, és azzal a céllal született, hogy inspirálja az embereket.
Teljesen mindegy, honnan jössz, milyen a múltad, és milyen akadályokkal kell megküzdened, bármire képes vagy, ha odateszed magad, és keményen megdolgozol érte – szűrhető le Paul Alexander életleckéje. Ő az életének minden egyes napjában küzdött a gyermekbénulás ellen, és még ma is keményen harcol azért, hogy élhessen. Nem könnyű, és egyre nehezebb lesz, de nem adja fel. Addig nem, míg lélegzik.
