Megtervezni sem könnyű, de valóra váltani még nehezebb. Kellő akaraterővel és kitartással azonban minden lehetséges, még egy olyan projekt is, mely 50 különböző ország 370 kézművesét vonta be, és aminek kivitelezése nem kevesebb, mint 13 évet vett igénybe. Ezesetben az idő nem eloltotta, hanem lángra lobbantotta a kreativitást. A szorgos kezek és egy merész álom által ugyanis egy olyan tűzpiros ruha született, amitől leesik az ember álla.
The Red Dress – a vörös ruha egy lenyűgöző kreáció, mely 84 darab bordó selyemdupionból készült, és ami a nők történetei előtt tiszteleg, kultúrákon ívelve át, és az összetartozás erejét képviseli.
A padlóig érő, fodros ruhakölteményt a 41 éves Kirstie Macleod textilművész tervezte, aki párjával és három gyermekével az angliai Somersetben él. A nő képzett varrók, kötők és szabók családjában született, és gyermekként a világ számos országában utazott és élt, mivel édesapja az energetika területén dolgozott. Kilencéves korában, amikor éppen Nigériában élt, Kristie egy indiai nőtől tanult meg hímezni. Macleod később textiltervezői alapdiplomát, majd vizuális nyelv és előadásmód mesterszakot szerzett, mielőtt Londonban élve képzőművészi karrierjét megkezdte volna.
„A The Red Dress 2009-ben kezdődött” – idézte fel a pillanatot a nő, aki sok szempontból maradandót alkotott. „Lehetőséget kaptam arra, hogy egy új művet hozzak el az Art Dubaira. Még azelőtt kaptam támogatást [a British Counciltól], mielőtt eldöntöttem volna, hogy milyen darabot szeretnék, ami a szokásosnak éppen az ellenkezője… szóval ez egyszerűen lehetővé tette számomra ezt a csodálatos teret az álmodozásra” – részletezte Macleod.
Kristie azt is elárulta, hogy a piros ruha ötlete egy kávézóban, egy szalvéta hátuljára firkálva jutott az eszébe, és már látta is maga előtt, ahogy a darabjai egyesítik az embereket a világ minden tájáról, a végeredmény pedig az identitást, a kultúrák sokszínűségét, az alkotás erejét ünnepli, miközben platformot biztosít a hangok megosztására és meghallgatására.
„Annyira elszomorított, és azt hiszem, időnként kétségbe is estem a világ helyzete miatt, és olyan művet akartam létrehozni, amely nem ismer határokat, előítéleteket, hierarchiákat, és amely egyszerűen összehozza az embereket” – árulta el a merész textiltervező.
Macleod egyenesen Párizsból vásárolta meg a ruhához szükséges selyemdupiont, mely szerinte Indiából származik, és olyan fazont választott, mely „nőiesnek és erőteljesnek” tűnt. Hogy az alkotása bármikor kiállja az idő próbáját, a fűzős derekat és dús szoknyát mély dekoltázzsal, merev gallérral és katonás részletekkel ellensúlyozta. „Azt akartam, hogy a ruha igazán erőteljesnek és karakteresnek tűnjön” – fogalmazott a nő, akinek már kész is volt a terve, de a munka neheze csak ezután következett: a kivitelezés.
Kristie a kapcsolatait vette igénybe annak érdekében, hogy megtalálja azokat a személyeket, akik szívesen részt vennének az álma megvalósításában. A szülei ismeretségét és a külföldön élő barátait is megkereste, hogy segítsenek neki eljuttatni a hírt minél messzébb, minél több emberhez, hogy a munkájának végeredménye a lehető legszínesebb legyen. Nemsokára be is indult a folyamat: egyre többen vették fel vele a kapcsolatot, magánszemélyek és jótékonysági szervezetek, akik mind csatlakozni akartak a projektjéhez. A közreműködők azóta is részesülnek a vörös ruha vándorkiállításainak bevételéből, de a legtöbbjük önkéntesen vállalta a kihívást.
A ruhán 363 nő és 7 férfi dolgozott, köztük palesztinai, szíriai és ukrajnai menekült nők; Iránból, Irakból, Kínából, Nigériából és Namíbiából az Egyesült Királyságban menedéket kérő nők; koszovói, boszniai és hercegovinai, ruandai és kongói háborús túlélők; dél-afrikai, mexikói és egyiptomi elszegényedett nők; kenyai, japán, török, jamaicai, svéd, perui, csehországi, dubaji, afganisztáni, ausztrál, argentin, svájci, kanadai, tobagói, vietnami, észt, amerikai, orosz, pakisztáni, walesi, kolumbiai és angol diákok; montenegrói, brazil, máltai, szingapúri, eritreai, norvég, lengyel, finn, ír, román és hongkongi diákok; valamint indiai és szaúd-arábiai előkelő hímzőműhelyek.
Az alkotás „legemlékezetesebb részei azok voltak, amikor a paneleket visszakaptam a postán. Amikor először láthattam a munkát, és hálát éreztem… alázatos érzés volt, a bizalom alázata, amit a kézművesek adtak nekem a történetükkel” – emlékezett vissza Macleod.
Eszméletlen mennyiségű kézimunka, a legszebb öltések, és a szorgos kezek legprecízebb hímzései köszöntek vissza az anyagon, melyből csak úgy sugárzott az erő, a gyönyörűség. „Amikor a kezedben tartod az anyagot, érzed az anyag energiáját, de azt is, hogy hány öltést készítettek, mennyi időt, energiát, álmodozást, víziót fektettek bele… mindez benne van abban az anyagban. Ezt a kezedben tartani hihetetlen” – próbálta szavakba önteni az érzést Kristie, akire a kézimunkák eszmei értéke mellett a kézműves nők fájdalmas történetei is ránehezedtek.
A tervezőnek végül terapeutához kellett fordulnia, hogy fel tudja dolgozni az élményt, melyet a ruha készítésével neki is át kellett élnie. Elmagyarázta: „Rengeteg trauma és bántalmazás, háború, hihetetlenül fájdalmas helyzetek és történetek vannak belevarrva a ruhába, az örömteli, boldog, felemelő dolgok mellett. De nehéz volt számomra integrálni és feldolgozni néhány történetet… mert olyan mélyen és bensőségesen dolgozom vele minden nap” – fogalmazott Macleod.
A nő egy hetet töltött a ruha szerkezetének a megalkotásával. Miközben a világban zajlott a darabok hímzése, és folyamatosan érkeztek vissza hozzá a kész selyemdupionok, Kristie hetente két-három teljes napot szentelt a munkának. Azt viszont ő sem gondolta, hogy 13 év kell hozzá, míg teljesen elkészül. Biztos volt benne, hogy hatalmas fába vágta a fejszéjét, és amikor tíz évnyi alkotás után végignézett rajta, tudta és érezte, hogy a ruhája nem teljes, ezért további három évig folytatta.
„Az emberek gyakran kérdezik ’hogy tudtad ilyen sokáig folytatni? Hogy tudtál ennyire elkötelezett lenni valami iránt?’. Nekem… hogyan ne tudnék? Számomra egyszerűen tökéletes értelme volt annak, hogy ez a darab elkészüljön” – fogalmazott a tervező.
Amikor a ruhát először bemutatták Dubaiban, Macleodnak nagyon gyorsan kellett dolgoznia. Ezért mentora, Gail Faulkner és Silvio De Gregorio varrónő segítségét kérte, hogy a saría törvényeknek megfelelően alakítsa át a ruhadarabot. Azóta további változtatásokat eszközölt a míderen és a szoknyán, hogy a panelek láthatóbbak legyenek, 2019 óta pedig közvetlenül a ruhára hímzéssel egészítette ki az üresen maradt részeket.
Kristie bevallotta, a 13 évig tartó lelkiismeretes munka három gyerek mellett igazi kihívás volt számára, főként abban, hogy megtalálja az egyensúlyt a projektje (amibe szívét-lelkét beleadta) és a családja (a lehető legfontosabb egy édesanya számára) között. Ráadásul a finanszírozást is meg kellett oldania. Első évben ugyan megkapta a British Council támogatását, de következő nyolc évben már saját magának kellett fedeznie az anyagiakat. A feltételek cseppet sem voltak kedvezőek, a közvélemény érdeklődése csökkent, így nehéz volt kiállításokat szerezni.
„Sok éven át önerőből finanszíroztam a projektet, és ez egy olyan időszakban történt, amikor egyedülálló anyaként segélyből éltem, így nagyon-nagyon nehéz volt” – vallotta. „Volt néhány igazán nagylelkű adomány olyan magánszemélyektől, akik nagyon szerették a projektet és segíteni akartak, ez fantasztikus volt, de aztán 2020-ban megkaptam a Művészeti Tanács díjazási támogatását, és ez mindent megváltoztatott” – tette hozzá Macleod.
A támogatás lehetővé tette, hogy elkészüljön egy weboldal és egy film. Segített abban is, hogy tolmácsokat szerezzen, mivel néha nem volt olyan egyszerű a kommunikáció. A nő éjt nappallá téve dolgozott a ruhán, és gyakran a családi időtöltést is feláldozta a projektje érdekében. „Most már elég szigorúan csak a műtermemben dolgozom, hacsak nem kell feltétlenül gyorsan megcsinálnom valamit” – húzta meg a határait Kristie, aki kezd kigyógyulni a ruha bűvöletéből, és „amikor otthon vagyok, akkor a gyerekeimnek szentelem magam” – állítja.
Macleod napjai mostanság úgy teljek, hogy a vörös ruhával turnézik, és learatja a munkájának gyümölcseit. Ha éppen úgy adódik, találkozik egy-egy közreműködővel is. A jövőben viszont azt tervezi, hogy újra kapcsolatba lép az összes kézművessel, és személyesen találkozik velük, hogy megmutassa nekik a kész ruhát – a darabot, mely sok(féle) áldozatot követelt, de egyetlen percét sem bánja annak az energiának, amit ebbe fektetett.
Kristie azt is elmondta, „az évek során mindössze három üzenetet kaptam olyan emberektől, akiket felháborított a ruha, különösen a középosztálybeli fehér nőként betöltött pozícióm miatt. Voltak olyan kritikák, hogy ez egy kolonialista munka… de mindegyik helyzetben, amint a nekem író emberek valóban megértették a munkát, minden teljesen megoldódott” – magyarázta.
Egyébként a ruhát a közönség lenyűgözve fogadta. A tisztelet érzését váltotta ki; könnyeket, mosolyokat, öleléseket, beszélgetéseket, és legfőképpen kapcsolatot. „Ez arról szól, hogy mi minden lehetséges, ha összefogunk. A szeretetről, a támogatásról, a társaságról, a hitelességről. Az egyenlőségről és az egységről szól. Ha a ruha, akár csak egy pillanatra is, meg tudja osztani, hogy mi lehetséges, ha összefogunk, ha támogatni tudjuk egymást… van némi remény” – vélekedett Macleod. Hozzátette, „[a ruhát] a béke jelzőfényének és számos más dolognak nevezték. Remélem, hogy segíthet az embereknek abban, hogy jól érezzék magukat és érezzék a kapcsolatot.”
