Egy teljesen átlagos este történt, amikor arra vártam, hogy a szokásos időben hazaérjen munkából. Már szokásunkká vált, hogy együtt töltöttük a hétvégéket, egy pohár bor és egy jó film mellett. Nagyon szerettem vele tölteni az estéket, és még mindig szeretném.
Aznap este kaptam tőle egy rövid üzenetet: „Hagytam neked egy levelet a hűtő tetején, kérlek, olvasd el.”
Először azt gondoltam, biztos egy bevásárló listáról van szó, az aznapi különleges vacsoránkhoz. Gondoltam, biztos nincs ideje elmenni a boltba, és engem akar megkérni rá. A hűtőszekrény tetején egy nagyobb papírlapot találtam, az ő kézírásával. Fogalmam sem volt, miről lehet szó, és azonnal olvasni kezdtem.
„Kedvesem!
Elképzelni sem tudod, milyen nehezemre esik leírni ezeket a sorokat. Aznap, amikor először szerelmet vallottam neked, annyira biztos voltam azokban a szavakban. És minden alkalommal, amikor csak kimondtam őket, biztos voltam bennük. Olyan sok idő telt el azóta, de én még mindig hittem bennük.
Nem tudom, pontosan mikor veszítettem a hitemet azokban a szavakban. De ki kell lépnem az életedből, hogy lehetőséged legyen találni valaki mást. Tényleg azt hiszem, hogy valaki mással boldog lehetnél.
Nem önzőségből döntöttem úgy, hogy elmegyek, nem azért, mert úgy gondolom, hogy számomra ez a legjobb megoldás. Tényleg azt akarom, hogy boldog légy, és én már nem tudom neked megadni ezt a boldogságot, már nem szeretlek. Azok az erős érzések, amik köztünk voltak, már kihunytak. Valami másra van szükségem.
Félek attól, hogy hova juthatnak a dolgok. Nem akarok más életet, annak tudatában, hogy bármikor találkozhatok valakivel, akivel valódi kapcsolatot építhetek, akivel megvalósíthatom az álmaimat, akivel lehet egy közös házunk. Te soha nem akartál saját házat.
Bocsáss meg nekem a csalódásért, amit okoztam. Tudom, hogy megbántottalak, de azt is tudom, hogy erős nő vagy, és túlteszed magad a fájdalmon.
Talán egy napon majd megértesz engem, és akkor te is úgy érzed majd, hogy igazam volt.
Csak arra kérlek, hogy ne próbáld könnyekkel és könyörgéssel elérni, hogy visszamenjek, mert nem tudnám elviselni, hogy sírni lássalak. Már meghoztam a döntésemet. Vállalom a felelősséget, hogy elmagyarázzam a szüleinknek. Megkérem őket, hogy ne fárasszanak, ne kínozzanak téged kérdésekkel, mert nem a te hibád.
És kérlek, ne mondj rosszakat rólam a barátainknak. Kár lenne a mi problémáinkat a baráti kapcsolatainkra rávetíteni.
Köszönöm az együtt töltött éveket. Csodálatos voltál.”
Az éjszaka közepéig ültem ott, és úgy szorítottam a kezemben azt a darab papírt, mintha az egész közös életünket tartottam volna a kezemben.
Először azt gondoltam, hogy egy másik nőről lehet szó. Hiszen általában ez az egyik fő ok, nem igaz? Ez hihető oka lenne annak, hogy valaki úgy dönt, hogy megszegi az esküjét.
Nem emlékszem, hány napig nem ettem, és hány napig nem zuhanyoztam. De arra emlékszem, mennyire szerettem volna írni neki, mennyire szerettem volna látni őt… rettenetesen hiányzott.
Már több mint fél éve telt el azóta, hogy az egykor közös ágyunk már csak az enyém. De még mindig nem értettem meg. Nem tudom megérteni, hogy ha szeretsz valakit, és ezt minden nap bizonyítod millió gesztussal, hogy múlhat ez el hirtelen, egyik napról a másikra.
Hogy lehetsz ilyen közel valakihez, hogy oszthatod meg vele az ágyadat anélkül, hogy egyetlen szóval is elárulnád, hogy már nem érzel iránta semmit. Hogy lehet az, hogy létrehozol valakivel egy otthont, egy biztonságos helyet, és aztán hirtelen elveszed ezt a biztonságérzetet.
A levele nem magyarázott meg nekem semmit. Az idő sem segített megérteni semmit. Még mindig ezer elképzelés kavarog a fejemben. Idővel azt hiszem, megértek majd mindent, de most arra kell koncentrálnom, hogy meg tudjak bocsátani. Nem mintha megérdemelné ezt – bár azt hiszem, tényleg megmentett egy még nagyobb szenvedéstől a gesztusával. De meg fogok neki bocsátani, mert én magam megérdemlem ezt a lelki megnyugvást. Szeretlek, de tovább kell lépnem. Viszlát!
