1978-ban szovjet geológusok egy öttagú családra bukkantak a szibériai tajgában. A család a hegyekben keresett menedéket, és több mint 40 évig nem érintkezett senkivel, miután 1936-ban elmenekültek a bolsevik vallási üldöztetés elől. A családtagoknak fogalmuk sem volt sem a második világhabúról sem arról, hogy járt ember a Holdon.
A Likov család az úgynevezett óhitűek közé tartozott, akiket az egyház raszkolnyikoknak (szakadárok) bélyegzett, és már a 17. századtól kezdve üldöztetésnek voltak kitéve, de a helyzet még rosszabbra fordult, amikor a bolsevikok kerültek hatalomra.
A családfő, Karp Likov 1936-ban menekült a vadon mélyére feleségével, Akulinával, 9 éves fiukkal, Szavinnal és 2 éves lányukkal, Nataliával. Később még két gyerekük született, Dmitrij és Agafia, akik soha nem találkoztak más emberrel a családjukon kívül egészen 1978-ig, amikor a geológusok megérkeztek a tajgára – írja a Smithsonianmag.
A geológusok véletlenül fedezték fel a családot, amikor egy helikopter pilótája, akit azért küldtek előre, hogy alkalmas leszállóhelyet keressen a kutatócsoport számára a lakatlan vidéken, valami olyasmit pillantott meg, aminek semmi keresnivalója nem volt a tájban – egy emberi kéz kialakította kertet. Ez hihetetlennek tűnt, hiszen a legközelebbi település körülbelül 240 kilométerre volt, mégis az emberi élet félreérthetetlen bizonyítéka volt.
Amikor a pilóta beszámolt a felfedezéséről a kutatóknak, azok megdöbbentek, és nyugtalanok is voltak. Végül úgy döntöttek, megnézik, ki lakhat ilyen messze kint a vadonban, de a csapat vezetője, Galina Piszmenszkaja óvatosságból a pisztolyát is magával vitte és többször is ellenőrizte, hogy működik-e, mert fogalmuk sem volt róla, kivel találkozhatnak.
A kutatók hamarosan egy kunyhóra bukkantak, amiből egy öregember lépett ki. Amikor üdvözölték, az öreg néhány percig nem válaszolt, de végül behívta a látogatókat az otthonába. A kezdetleges kunyhó, amit a család saját kezűleg épített, mindössze egyetlen szobából állt, de nem sokáig maradtak bent, miután látták, mennyire megrémítették az ott lakókat. Amikor beléptek, két nőalakot pillantottak meg – Karp két lányát – akik hisztérikusan viselkedtek, mivel fogalmuk sem volt, mit jelent az idegenek érkezése.
A kutatók végül a kunyhótól nem messze táboroztak le, és falatozni kezdtek a magukkal hozott élelemből. Körülbelül fél óra elteltével kinyílt az ajtó, és a család mégis kimerészkedett, de ételt nem voltak hajlandók elfogadni, hiába kínálták őket, és azt mondták, „ezt nekik nem szabad.” Amikor a kutatók megkérdezték Karp Likovot, ettek-e már valaha kenyeret, az idős férfi azt válaszolta: „Én igen. De ők nem. Soha nem láttak még kenyeret.”
A család valóban rendkívüli nélkülözésben élt, és bár amikor Dmitrij már elég idős volt, elkezdett vadászni, így is csak ritkán kerülhetett hús az asztalukra, mivel fegyverek nélkül volt kénytelen üldözőbe venni a vadakat, csak a saját erejére és ügyességére, valamint néhány kezdetleges csapdára támaszkodva, ezért leginkább azon éltek, amit találtak.
Az is előfordult, hogy cipőtalpat, illetve fakérget kellett enniük, és Karp felesége, Akulina, 1961-ben szó szerint éhen halt, amikor a veteményes kertjük teljesen kifagyott. De a család többi tagja is csak mondhatni a csodával határos módon menekült meg az éhhaláltól, mert egyetlen rozsszem kicsírázott a kertjükben, amit aztán minden erejükkel védtek az egerektől és mókusoktól, és fáradságos munkával sikerült felnevelniük, hogy aztán a terméséből valahogy újra bevessék rozzsal a kertet.
A Likov család bizarr történetének legszomorúbb része a család gyors hanyatlása, miután kapcsolatba kerültek a civilizációval. 1981 őszére a négy gyerek közül három meghalt. Szavin és Natalia veseelégtelenségben haltak meg, valószínűleg tápanyagszegény étrendjük miatt, Dmitrij pedig tüdőgyulladásban hunyt el – mivel a világtól elszigetelve élt, az immunrendszere nem volt elég ellenálló a fertőzésnek, és nem engedte, hogy kórházba vigyék, mivel sem a családját, sem a hitét nem akarta elhagyni. „Az ember addig él, ameddig Isten úgy akarja” – mondta közvetlenül a halála előtt.
Karp Likov 1988 februárjában halt meg álmában, és egyetlen életben maradt lánya, Agafia a geológusok segítségével temette el, akik több alkalommal is visszatértek a családhoz, és megpróbáltak segíteni nekik.
Agafia Likov, aki 1944-ben született, ma a család egyetlen életben maradt tagja, és továbbra is egyedül él a tajgában. Bár járt a civilizációban, miután a 80-as években a szovjet kormány felajánlotta neki egy utat, hogy körbejárja az országot, de egy hónappal később visszatért, és arról számolt be, hogy ijesztőnek, nyomasztónak találta a külvilágot.
„Félelmetes odakint. Nem kapsz levegőt. Mindenhol autók vannak. Nincs tiszta levegő. Minden autó, ami elhalad mellettünk, rengeteg mérget hagy a levegőben. Nincs más lehetőséged, mint otthon maradni” – mondta.
Agafia továbbra is egyedül él a szibériai tajgában. Ahogy idősödni kezdett – idén töltötte be a 80. életévét -, egyre inkább elfogadta a segítséget. Most már van egy műholdas telefonja, és gyakran látogatják önkéntesek, hogy ellátmányt vigyenek neki, és segítsenek neki a napi munkában, különösen télen.
