Az élet ritkán egy leányálom, és akiknek valóban így sikerül, azok igazán kivételesnek érezhetik magukat. Mert a leckék túl korán jönnek, van, akinek már csecsemőkorában, van, akinek később. De a legszebb az egészben mégis az, hogy az élet tartogat olyan meglepetéseket, melyek magukban hordozzák a második esély lehetőségét.
Matthew atya egy új hívőt vett észre a templomában – egy hajléktalan nőt, aki órákon át térdepelve imádkozott. Egy napon, a pap felajánlotta neki, gyónja meg a bűneit, és nyerjen általa feloldozást. Arra viszont nem gondolt, hogy a szerencsétlen asszony története az ő életére is nagy hatással lesz.
A tisztelendő több mint 30 éve hallgatja a gyülekezetének tagjait, ismeri a bánatukat és a bűneiket, ebbe pedig sosem tudott beleunni. Lelkiismeretesen végezte a munkáját, és bár tudta, hogy a büszkeség bűn, mégis örömmel töltötte el a szívét, ha arra gondolt, hivatásával a néhai nagyapját büszkévé teszi. John atya hosszas önkeresés után lett pap, attól a perctől kezdve viszont az életét az egyháznak szentelte. Mielőtt azonban magára öltötte volna a reverendát, volt egy felesége, Winifred és egy lánya, Mary-Rose, akik szintén csatlakoztak az egyházközösséghez. Így Matthew is ott nevelkedett, és az, hogy pap lesz belőle, természetesnek tűnt. Családra sosem vágyott, inkább Istennek ajánlotta fel az életét.
Amellett, hogy pap, Matthew mégis csak egy ember, és neki is volt egy sötét folt a szívében: az édesanyjára való neheztelés. Gyakran járt gyónni, hogy megszabadítsa a lelkét ettől a bűnös érzéstől, de az csak nem akart szűnni. A nő ugyanis, aki a világra hozta őt, elhagyta őt, és örökre elment. A nagyszülei nevelték fel, és amikor akkora lett, elmesélték neki a történteket. Matthew gyűlölte az anyját, amiért nem tért vissza hozzá, az apja pedig soha nem is létezett. Nem is emlékezett rá, csupán egy karkötőt őrizgetett tőle, melyet tízévesen talált a dolgai között. Nem sokat értett belőle, de még mindig hordta. Fájt neki, hogy a szülőanyja kisbabaként magára hagyta, és szeretett volna magyarázatot kapni tőle. Csak a nevét tudta: Mary-Rose.
Matthew atya 57 éves, de a szívében uralkodó érzések az anyja iránt máig sem csitultak. Remélte, hogy egy napon majd megbocsátást nyer, pedig úgy érezte, nem érdemli meg az örökéletet. Ezért is volt olyan fontos számára az útja Istennel, és hogy másokkal jót cselekedjen.
A pap a vasárnapi prédikációját írta, és egy kis szünetet akart tartani, ezért úgy döntött, tesz egy sétát a templomban. Egy idősebb nőt pillantott meg, aki kopott ruhában térdelt a padsorokban, és hangosan imádkozott. Matthew nem ismerte őt. A kinézete alapján hajléktalannak hitte, de esze ágában sem volt elítélni őt emiatt. A segíteni akarás egyből úrrá lett rajta: ha a nő segítséget kér tőle, ő elvezeti őt Istenhez.
Pár nappal később, Matthew atya épp a boltból tért haza, és alig várta, hogy elkészíthesse azt a spagettireceptet, melyet az gyülekezet tagjai javasoltak neki. De esett az eső, így megfontoltabb léptekkel haladt, nehogy megcsússzon. Meglepetésére meglátta az idős, hajléktalan nőt, aki céltalanul sétálgatott. A ruhája csuromvizes volt. A pap azonnal hozzásietett, és felajánlotta az esernyőjét. A nő meglepődött: „Ó, atyám. Nem kell ezt tennie” – mentegetőzött a nő, lesütött szemmel.
Szóba elegyedtek, miközben Matthew a templom hideg csarnoka helyett az otthona melegébe invitálta a nőt. Bár az idős hölgy nem akarta elfogadni a meghívást, végül csatlakozott a paphoz. Míg a nő megtisztálkodott, a pap keresett számára váltásruhát az adományok között, melyeket a következő jótékonysági rendezvényre gyűjtöttek. Aztán Matthew nekilátott a vacsorának, melyet hosszú idő után először többfős adagban készített el. Mire az idegen kijött a fürdőszobából, a vacsora tálalásra készen állt: „Jöjjön, szedjen magának. Valaki a templomban mesélt nekem erről a szószról, mennyei illata van” – hívta a vendégét az asztalhoz a pap mosolyogva. „Köszönöm, atyám. Ez túl sok” – felelte az asszony, és leült.
Néhány percig csendben élvezték az étkezést, Matthew atya azonban kiválónak találta az alkalmat arra, hogy többet megtudjon az idős nőről, ezért beszélgetést kezdeményezett. Bár a hölgy kezdetben szűkszavúan nyilatkozott, lassan felengedett. „Csak most vettem a bátorságot, hogy elkezdjek bemenni a templomba. Nem tudom, hogy fel tudom-e még fedni az összes bűnömet” – árulta el őszintén.
Kiderült, a neve Mary. „Gyönyörű név. Figyelj, gyermekem, nem akarlak erőltetni, de bátorítani akarlak, hogy ha kell, kérj segítséget. Van hol laknod?” – érdeklődött aggódva Matthew. „Még nincs. De majd kialakul” – válaszolta Mary, és ismét lesütötte a szemét. A pap tovább nem faggatózott, hanem újra spagettivel kínálta a nőt, aki aznap este először elmosolyodott.
Matthew felajánlotta számára a kanapéját éjszakára, de az idegen másnap kora reggel távozott, egy apró üzenetet hagyva neki, hogy köszönetet mondjon. A pap viszont tudta, hogy a templomban ismét találkozni fog vele, és azt is tudta, hogy a nőnek most nagy szüksége van Istenre. Matthew a hívei között érdeklődött, nem-e tudna segíteni közülük valaki Mary befogadásában. De az asszony visszautasított minden segítséget. Aztán, néhány héttel a közös vacsorájuk után, Mary belépett a gyóntatófülkébe.
„Bocsáss meg nekem, Atyám, mert vétkeztem” – indította a vallomását az idegen. És csak ömlöttek belőle a szavak, Matthew atya nagy meglepetésére. „Hol is kezdjem? Évekkel ezelőtt teherbe estem. Tizennyolc éves voltam és ostoba, ezért a szüleim kirúgtak a házból. Azt hittem, egyedül is boldogulok. De amikor megszületett a baba, tudtam, hogy nem megy. Nem tudtam neki jó életet biztosítani. Egy hajléktalanszállón kötöttem ki. Ezért újra könyörögtem a szüleimnek, hogy segítsenek. Ők nem akartak, és csak azt ajánlották fel, hogy elveszik a babámat. Fontos tagjai voltak az egyháznak… nos, tulajdonképpen ennek az egyháznak, és egy hajadon, terhes lánnyal rontották volna a hírnevüket” – mesélte a nő, miközben a pap figyelmesen hallgatta.
Matthew tisztában volt azzal, hogy a gyülekezetének néhány tagja keményen ítélkező, és ezt évek óta próbálta megváltoztatni. De a legfőképpen az érdekelte, kik lehettek Mary szülei, akik ilyen kegyetlenséggel jártak el a bajba jutott lánnyal. A nő folytatta: „Amikor meglátták a babát, úgy döntöttek, hogy felnevelik, azzal a feltétellel, hogy soha nem térek vissza az életükbe. Így hát hosszú időre elmentem. A helyzetem nem lett jobb. Próbálkoztam, de depressziós voltam, hogy egy hiba miatt elvesztettem az egész családomat, és szörnyű döntéseket hoztam néhány rossz emberrel. Most mégis visszajöttem, és úgy döntöttem, újra belépek ebbe a templomba. A szüleim már régen elmentek, de még mindig gondolok a kedves… Billymre. Nem tudom, hol van, vagy hogy jó élete volt-e. Most 57 éves lehet, remélem, hogy boldog és egészséges” – fogalmazott Mary szipogva.
A nő teljesen belefeledkezett a feltörő emlékekbe, és észre sem vette, hogy a szomszédban ülő Matthew atya már nem lélegzik – Billy, ez a név volt a karkötőjén, amit 10 éves kora óta visel. Sosem értette, a nagyszülei miért nem meséltek neki az anyjáról, vagy hogy mit jelent ez a karkötő, de most minden egyes darabka összeállt a képből.
Matthew megtudta az igazságot, melyre mindig is vágyott. De az összetört benne egy világot, melyben egész életében hitt. Nehéz volt elfogadnia, hogy John és Winifred, az egyház tisztelt és becsületes tagjai, az ő nagyszülei elfordultak a lányuktól a legnagyobb szükség idején. Ráadásul azzal is szembesülnie kellett, hogy a neheztelés és ellenszenv, melyet az anyja iránt érzett, teljesen alaptalan volt. Semmit sem tehetett volna érte, hiszen még gyerek volt. De ami a legjobban fájt neki, hogy a nagyszülei mindvégig hazudtak neki.
„Mit tehetek, atyám? Találhatok-e megváltást, amiért elhagytam a gyermekemet, és amiért nem éltem jó életet?” – szegezte a kérdést Mary a tisztelendőnek, kizökkentve őt a sötét gondolataiból. „Természetesen, gyermekem. Isten jóságos és türelmes azokhoz, akik bocsánatot kérnek” – válaszolt Matthew rekedt hangon. „Köszönöm, atyám. Továbbra is imádkozni fogok a kegyelméért” – szólt a nő, miközben a pap elmondott egy imát, és feloldozta őt a bűnei alól.
Az idős asszony már indult volna, de Matthew képtelen volt hagyni őt távozni. Most rajta volt a sor, hogy elmondja az igazságot. A nevén szólította, és amikor Mary megfordult, felhúzta az ingujját, felfedve a karkötőt. „Te? Te vagy az én Billym?” – kérdezte meglepetten a nő, könnybe lábadt szemmel. „Igen, úgy tűnik. Fogalmam sem volt róla, és nem tudtam mindarról, amin keresztülmentél. Nekem azt mondták… egy másik történetet. És azóta imádkozom, hogy megtaláljam a szívemben a megbocsátást” – vallotta be a pap.
Rengeteg megbeszélnivalójuk volt. „Csak” 57 évet kellett bepótolniuk. Matthew meghívta Maryt az otthonába, az asszony pedig igent mondott. Sokáig beszélgettek, és bár a tisztelendő világa romokban állt, mégsem tudott neheztelni többé sem az anyjára, sem pedig a nagyszüleire. Az ítélet Istenen múlott, nem rajta. A szívében inkább új érzéseknek adott helyet: a hálának, amiért még időben visszakapta az édesanyját. Ezért megkérte Maryt, maradjon nála, és a nő vele maradt a halála napjáig.
Matthew atya folytatta a munkáját a templomban, de a prédikációi azóta kevesebb ítélkezésre és több megértésre ösztönözték a többieket. Nem a mi dolgunk, hogy bárkit is elítéljünk a tettei miatt. És bármikor megbocsátásra lelhetsz, függetlenül attól, hogy miben hiszel. Mindössze arra van szükséged, hogy őszinte megbánást érezz a tetteidért, és megpróbálj jobbá válni.
