Bár egyértelműen senki nem tudja megerősíteni, pontosan mi vár az emberre a halála után, számos elmélet létezik, amely az ismeretlent kívánja megmagyarázni. Voltak, akik belekóstoltak már a túlvilágba, miután halálközeli élményt éltek át, és olyanok is vannak, akik a „természetfeletti erőkre” hivatkozva hiszik, hogy bizonyítani tudják: a halál csak egy kapu, nem a vég, és hogy mi vár ránk odaát, az nagymértékben függ attól, milyen emberek voltunk az életünk során…
Egy oxfordi filozófus azt állítja, bizonyítékai vannak arról, hogy mi történik az emberrel a túlvilági útján, és elmagyarázta, milyen a pokol „valójában”, illetve mikor találkozik az ember Istennel. Az érveit, miszerint a halál nem a vég, annak nyomán sikerült felállítania, hogy egy „kísértetjárta” angliai farmházban a „természetfelettit” tapasztalta meg.
Chris Carter részletekbe menően körüljárja a témát a Case for the Afterlife című könyvében, és számos jelenséget vizsgál, mint például a halálközeli élményeket, halállal kapcsolatos látomásokat, szellemeket, jelenéseket és olyan gyerekeket, akik kísértetiesen őrzik az előző életük emlékeit.
A fiatalember Frederic Myers halál utáni „üzeneteire” alapozza az állításait, aki szerint a valódi pokolnak köze sincs Dante Isteni színjátékához, nincs benne tűz, sem purgatórium, ez csupán a lelkek átmeneti pihenőhelye.
Myers szerint a pokol egy utazás a túlvilág síkjain keresztül: az indulási pont Hádész, a köztes állapot síkja, amelyet a földi képzelet szférája, majd Eido, aztán a láng síkja, a fény síkja és végül az Out-Yonder, a menekülés a fizikai világegyetemtől követ.
„Myers úgy írta le Hádészt, az asztrálsíkot, mint amiben nincs semmi baljóslatú, csupán egy átmeneti pihenőhely a két világ között. A Hádészban töltött idő állítólag az egyén szükségleteinek megfelelően változik, a gyerekeknek gyakran alig van szükségük pihenésre” – fejti ki Carter.
A következő síkok már az alvilágról alkotott hagyományos felfogásunkhoz hasonlítanak: „A harmadik síkon nem mindenki élvezi az idilli létet: az alsóbb szinteket sötét, komor, kietlen helyként írják le, ahol nincsenek gyerekek, csak azok, akik a Földön felnőttként önző, gonosz életet választottak. Az, hogy meddig tartózkodnak ebben az alsóbb régióban, attól függ, hogy meddig döntenek úgy, hogy önző, erkölcsileg fejletlen állapotban maradnak” – folytatja Carter, aki továbbra is ragaszkodik ahhoz az elméletéhez, hogy a pokol inkább hasonlít „egy rémült elme rossz álmára”, mint egy lelkek kínzására fenntartott lángoló birodalomra.
„Az ötödik, hatodik és hetedik síkot állítólag egyre nehezebb leírni, mivel fokozatosan egyre távolabb kerülnek a földi tapasztalatunktól” – jegyzi meg az oxfordi filozófus, aki abban is teljesen biztos, hogy ebben a többszintű túlvilági utazásban „egyáltalán nem” találkozhatunk Istennel.
„Myers a halála utáni tapasztalataiban úgy írja le Istent, mint aki messze, messze az ember felett áll, és mi… csak az általa hetedik síknak nevezett szinten tudunk a közelébe kerülni” – magyarázza Carter. A fiatalember szerint egy feltétele van annak, hogy valaha is találkozzunk a Teremtővel: „csak az utolsó síkban van menekülés az anyagi világegyetemtől, és [csak ott jöhet létre a] közvetlen kapcsolat Istennel”.
