Az utahi Nagy Sós-tó ma körülbelül 4144 négyzetkilométert fed le, egy új kutatás szerint viszont a múltban ennél jóval nagyobb volt, és időszakosan édesvizet tartalmazott. A Paleoceanography and Paleoclimatology folyóiratban megjelent tanulmány arra jutott, hogy a tó két különálló korszakban akár tízszeresére is növekedhetett a mai méretéhez képest – írja a Science Alert.
A Nagy Sós-tavat ma rendkívül magas sótartalma miatt gyakran „Amerika Holt-tengerének” nevezik. Egyes részein a víz akár tízszer sósabb lehet a tengervíznél. A kutatók most a tófenék több százezer évre visszanyúló üledékeinek vizsgálatával rekonstruálták, hogyan változott a víz mennyisége és sótartalma.
A tudósok egy 120 méter hosszú üledékmagot elemeztek. Az ásványok radioaktív bomlása alapján meghatározták az egyes rétegek korát, emellett a mikroorganizmusok által hátrahagyott kémiai nyomokból következtettek a korabeli sótartalomra. A víz sókoncentrációjának változásával ugyanis a benne élő szervezetek összetétele és gyakorisága is módosul.
A vizsgálatok két olyan időszakot mutattak ki, amikor a tó lényegesen édesebb volt, és egyúttal sokkal nagyobb területet borított.
Két alkalommal is hatalmas édesvízi tó alakult ki
A korábbi kutatások ezeket a nagyobb víztesteket a Bonneville-tóval és a Little Valley-tóval azonosították. A Bonneville-tó körülbelül 30 000 és 16 000 évvel ezelőtt létezett, míg a Little Valley időszaka mintegy 140 000–135 000 évvel ezelőttre tehető.
Rachel So, a Dél-Kaliforniai Egyetem kutatója szerint a tó méretváltozása rendkívüli léptékű volt.
„Az elmúlt 240 000 év nagy részében a tó területe nagyjából változatlan maradt, de két különálló időszakban ideiglenesen tízszeresére nőtt” – mondta.
A kutatók szerint a különbség ahhoz hasonlítható, mint amikor egy pocsolyát egy teljes tóval vetünk össze. A Nagy Sós-tavat körülvevő hegyekben ma is láthatók azok a lépcsőzetes, sík felszínek, amelyek az egykori partvonalakat jelzik. Ezek alapján a Bonneville-tó és a Little Valley mélysége megközelíthette a 300 métert.
A kutatás arra is rámutatott, hogy a két tó sótartalma eltérő lehetett. A Little Valley az üledékminták szerint enyhén sós maradhatott, míg a Bonneville-tó valódi édesvízi tóként létezett.
A tudósok azt is megfigyelték, milyen gyorsan nőtt meg a sótartalom, amikor a tavak zsugorodni kezdtek.
„Az a tény, hogy a mag két és fél jégkorszakot ölel fel, lehetővé teszi számunkra, hogy két átmenetet figyeljünk meg az édesvízről a sós vízre való átállás során” – mondta Sarah Feakins, a USC földtudományi szakértője.
„Lehetőséget ad arra, hogy összehasonlítsuk a két édesvízi tó kialakulásának időtartamát és frissességét, hogy lássuk, mennyire törékenyek és átmeneti jellegűek ezek a pillanatok” – tette hozzá.
A múlt változásai a jelenlegi felmelegedésre is figyelmeztetnek
A kutatók szerint a Bonneville-tó azért maradhatott hosszabb ideig nagy és édesvizű, mert több víz érkezett a medencébe. A tanulmány párhuzamot von a jégkorszakok végén bekövetkező felmelegedés és a jelenlegi éghajlatváltozás között is.
„Ma példátlan ütemben melegítjük fel az éghajlatot. Ez a felmelegedés szomjasabbá teszi a légkört, növelve a régió talajának és tavainak párolgás általi kiszáradásának ütemét” – mondta Feakins.
A nevadai, kaliforniai és arizonai tavakról szóló történelmi adatok hasonló folyamatot mutatnak: a nedvesebb állapotokat szárazabb időszakok követték. Ez arra utal, hogy a környezeti változások nem egyetlen tavat érintettek, hanem egy jóval nagyobb régiót.
A Nagy Sós-tóból a víz elsősorban párolgással távozik, ezért különösen érzékeny a hőmérséklet és a csapadék változásaira. A kutatók arra is felhívják a figyelmet, hogy a jelenlegi helyzetet nem lehet egyszerűen a múlt természetes folyamataival azonosítani, mert ma az emberi tevékenység is jelentős hatást gyakorol a bolygó éghajlatára.
„Az embereknek nem szabadna arra hivatkozniuk, hogy »a klímaváltozás a múltban is természetes módon ment végbe, és ezért a tó kicsinyült«, hogy ezzel igazolják, hogy a tavak mai kicsinyülése normális vagy természetes jelenség” – mondta So.
