„A lelkem rettenetesbe kapcsolt.
Megszámláltam az éveimet, és rádöbbentem arra, hogy kevesebb időm maradt hátra, mint amennyit már leéltem. Úgy érzem magam, mint egy gyermek, aki nyert egy doboz cukorkát: az elsőket jóízűen majszolta el, de amikor rájött, hogy csak alig pár darabja maradt, azokat már teljesen más lelkesedéssel ízlelgeti.
Nincs időm a végtelenségbe nyúló konferenciákra, megbeszélésekre a jogokról, eljárásokról, belső rendszabályokról tudván, hogy úgyse kerül sor a gyakorlatba ültetésükre.
Nincs időm már elviselni az abszurd embereket, akik nem az életkoruknak megfelelően viselkednek.
Nincs időm harcolni a középszerűséggel. Többé nem akarok olyan találkozókon részt venni, melyek az egók harcáról szólnak.
Nem tűröm a mesterkedőket és megalkuvókat. Rosszul vagyok az irigy emberektől, akik mindent elkövetnek azért, hogy meghazudtolják a rátermetteket, csak hogy megkaparinthassák a pozíciójukat, a képességeiket, a megvalósításaikat.
Túl kevés időm maradt ahhoz, hogy titulusokról, funkciókról beszélgessek. Nem akarom ezt, mert a lelkem már siet. Túl kevés cukorka maradt abban a dobozban.
Gerinces emberek között akarok élni. Olyanok között, akik képesek nevetni a saját hibáikon, akik elérték már a saját sikereiket. Akik tisztában vannak azzal, mi a dolguk, és nem rejtőznek el a kötelezettségeik elöl. Akik védelmezik az emberi méltóságot, és akik az igazság, a helyes út pártján állnak. Mert ezek teszik az embert méltóvá az életére.
Olyan emberekkel szeretném körülvenni magam, akik tudják, hogyan érintsék meg a másik lelkét. Akik kemény pofonokat kaptak az élettől, mégis lábra álltam, felülemelkedtek, és megőrizték a lelkük jóságát, szelídségét.
Igen, sietek, rohanok egy olyan élet felé, melyet kizárólag a maturitás nyújthat nekem.
Igyekszem nem elpazarolni azokat a cukorkákat, melyek még megmaradtak nekem. Biztos vagyok benne, hogy ezek sokkal ízletesebbek lesznek, mint amelyeket már elfogyasztottam. A célom az, hogy a végén majd megleljem a békét, a harmóniát magammal, a családommal és a lelkiismeretemmel. Mert mindannyian azt hisszük, hogy két életünk van, de aztán, egyszer csak rádöbbenünk, valójában egy volt, és egy is van.”
(Mario de Andrade)
