Ismét a színházi közegben tapasztalható visszaélések kerültek a figyelem középpontjába. A témáról a Magyarország Kedvenc Reggeli Műsora című podcast legutóbbi adásában beszélgetett Lengyel Tamás, Rainer-Micsinyei Nóra és Molnár Áron, akik ezúttal nemcsak a korábbi Eszenyi-ügyről osztották meg tapasztalataikat, hanem a színházi szakmában jelen lévő, szerintük rendszerszintű problémákat is szóba hozták.
A beszélgetés során többször hangsúlyozták: a művészi eredmények vagy a szakmai tekintély nem írhatják felül az emberi méltóságot, és nem tehetik elfogadhatóvá a megalázó bánásmódot.
A podcast egyik kiindulópontja a korábbi Vígszínház-igazgató, Eszenyi Enikő körül kialakult vita volt. Lengyel Tamás és Molnár Áron egyaránt dolgoztak korábban a társulatban, így személyes tapasztalatok alapján is beszéltek a színházi munkakörnyezetről.
A beszélgetés azonban hamar túllépett egyetlen személy történetén, és általánosabb kérdéssé vált: meddig férhet bele a rendezői szenvedély vagy a művészi maximalizmus, és hol kezdődik a verbális vagy érzelmi bántalmazás?
Rainer-Micsinyei Nóra szerint a szakmában továbbra is vannak olyan szereplők, akik megalázó módon bánnak munkatársaikkal.
„Mindenki tudja, hogy vannak még, akik ugyanígy bánnak emberekkel: rendezők, producerek, akik úgy beszélnek a színészekkel, mint a kutyákkal. Nem lehet, hogy még mindig megengedik maguknak ezt a stílust” – fogalmazott.
A színésznő szerint fontos lenne egyértelműen meghatározni, milyen viselkedés elfogadható a szakmában, és hol húzódnak azok a határok, amelyeket nem lehet átlépni.
A színész úgy véli, a szakmában régóta jelen van egy olyan működési minta, amely bizonyos esetekben hallgatólagosan elfogadhatóvá teszi a megalázó bánásmódot.
„Hányszor találkoztunk egy ilyen helyzetben Alföldi Róbert nevével? Hányszor lett kimondva bizonyos próbafolyamatoknál, hogyan tett tönkre embereket? Hányszor hallgattuk végig büfépultoknál, hogyan alázta meg ezeket az embereket?” – vetette fel.
Erre reagálva Rainer-Micsinyei Nóra hozzátette: „És hogyan jelenti ki pályakezdőkre, hogy alkalmatlanok, miközben a pályájuk első pár évében vannak?”
A beszélgetés során Molnár Áron saját tapasztalatairól is beszélt. Elmondása szerint egyszer dolgozott együtt Alföldi Róberttel, és az élmény rendkívül mély nyomot hagyott benne.
A színész személyes hangvételben idézte fel a közös munka emlékét. Elmondása szerint az élmény még ma is erős érzelmeket vált ki belőle.
„Iszonyú megalázó” – fogalmazott, majd hozzátette, hogy amikor erről beszél, ismét huszonkét évesnek érzi magát, és összeszorul a torka.
Szerinte a probléma nem csupán az egyes esetekben keresendő, hanem abban is, hogy sokan végignézik ezeket a helyzeteket anélkül, hogy kiállnának a fiatalabb generáció mellett.
„Nem tudom elfogadni, hogy a mai napig vannak színházak, színházi vezetők vagy idősebb színészek, akik tanúi akár Alföldi Róbert, akár Zsótér Sándor agressziójának, munkamoráljának, attitűdjének, és nem állnak ki a fiatalabb generációkért, akiket éppen megaláznak a színpadon.”
A színész szerint a megalázás és az erőszak nem tekinthető elfogadható eszköznek a művészi munka során.
„Az erőszak és a megalázás nem lehet munkamódszer, és nem eszköz. Amíg ezek a dolgok nincsenek kimondva, amíg nekünk kell kimondani, addig baj van a szakmánkban (…) Megint mi mondjuk ki Alföldi Róbert vagy Zsótér Sándor nevét, mert mások nem merik kimondani, hogy mekkora abúzusokat követtek el” – mondta.
A beszélgetés végén a résztvevők arra is kitértek, hogy a szakmában gyakran összemosódik a szenvedélyes alkotói munka és az agresszív viselkedés fogalma.
Rainer-Micsinyei Nóra és Lengyel Tamás szerint fontos lenne tisztázni ezeket a határokat, mert a kettő nem ugyanaz.
Úgy vélik, a művészi teljesítmény vagy a szakmai siker önmagában nem teheti elfogadhatóvá a bántó vagy megalázó magatartást, ezért a szakmának nyíltabban kellene beszélnie ezekről a kérdésekről.
