Egy anya attól a perctől kezdve szenved a gyermekéért, amikor az megszületik. Fáj neki, amikor tudja, hogy beteg, amikor látja, hogy elesik és megsérül, vagy amikor tudja, neki is meg kell vívnia a saját harcait, alkalmazkodnia kell a világ kegyetlenségéhez, amelyben élünk. De mit érez a gyermek, amikor az anya idősebb lesz, és a szerepek megváltoznak?
Bár egyetlen gyermek sem azért jön a világra, hogy legyen, aki majd gondozásba vegye a szülőket, amikor eljön annak az ideje, mégis valahogy normálisnak tekinthető, hogy pár évtizeddel később a szerepek felcserélődnek, és a gyermekek meghálálhatják azt a jót, amit egykor a szüleik tettek értük.
Ehhez képest, egyesek hajlamosak megfeledkezni arról a személyről, aki életet adott nekik, vagy úgy érzik, ő csak egy teher a vállukon. A szerencsésebb idősek végül otthonokban végzik, míg a kevésbé szerencsések egyedül, magatehetetlenül halnak meg a saját otthonukban.
Mielőtt a szüleidet hibáztatnád azért, mert megöregedtek és már nem „szolgálhatnak” téged, olvasd el az alábbi levelet. Mélyen meg fogsz hatódni, és reményeink szerint majd egy teljesen más szemszögből fogod látni a „magatehetetlenségüket”. Egy olyan idős nő gondolataival ismerkedhetsz meg, aki úgy érzi, megnehezíti a gyermeke életét, mert már nem lehet az az anya, aki egykor volt.
„Gyermekem,
Ma megértettem, hogy már nem az vagyok, aki számodra voltam. Már nem érzem magam az anyádnak, úgy érzem, hogy csak teher vagyok számodra. Ma döbbenten tanultam meg, hogy egy anya csak addig anya, amíg a gyermekének szüksége van rá, de amikor neki lesz szüksége a gyermekére, teherré válik.
Régen én voltam az, akinek a karjaiban menedéket és vigaszt kerestél. Én voltam az a lény, akit a legjobban szerettél, az egyetlen, akiben hittél, az egyetlen, akinek a társaságára szükséged volt. Amikor az anyád voltam, félelemmel a szemedben és a hangodban kérdezted, hogy elhagylak-e valaha is. Virágokat, pillangókat és színes kis dobozokat rajzoltál nekem, és megígérted, hogy ha felnősz, vigyázni fogsz rám, ahogy én is vigyáztam rád, amikor beteg voltál.
Kis kezeiddel megsimogattad az arcom, és azt mondtad, hogy szeretsz. Ma már alig nézel rám. Ma már neheztelsz a tehetetlenségemre és az ügyetlenségemre. Nehezményezed a jelenlétemet az otthonodban, és úgy érzem, alig várod, hogy elmenjek.
Legszívesebben most is eltitkolnám előled a betegségemet, és nem terhelnélek a gondjaimmal, de megöregedtem, már nincs erőm, és nem tudom már, hogyan viseljem el egyedül minden szenvedésemet. Évekig óvtalak a bánatomtól, óvtalak a gondjaimtól, nem akartam, hogy tudd, már nem bírom, hogy már nincs erőm, hogy félek.
Azt akartam, hogy biztonságban érezd magad, hogy ne ismerd a felnőttek gondjait, hogy élvezd a gyermekkorodat, majd a fiatalságodat, a családodat. Elrejtettem előled a fájdalmaimat, a hiányosságaimat és a boldogtalanságomat, tudván, hogy egy nap rád kerül a sor, és most, amikor látom, milyen érzés tehernek érezni a saját gyermeked szemében, imádkozom az égiekhez, hogy egészséges legyél, és ne kelljen a gyermekeidre támaszkodnod, hogy ne úgy végezd, mint én most.
Az érzés, hogy teher vagy annak a lénynek, akit a világon a legjobban szeretsz, annak a lénynek, akinek életet adtál, és akiért képes lennél az életedet adni, nagyobb fájdalmat okoz, mint bármilyen betegség. Úgy tűnik, hogy az öregség és a betegség nemcsak az erődet és a lelki békédet veszi el, hanem egyedül is hagy a világban.
Bocsáss meg, hogy most panaszkodom, de senki sem készített fel arra, amit ma érzek. Még nem volt időm hozzászokni a gondolathoz, hogy egy nap már csak teher leszek számodra. Bocsásd meg, hogy sírva fakadok előtted, hogy menedéket keresek nálad, hogy a lábaid elé helyezem a lelkemet!
És bocsásd meg nekem, gyermekem, hogy többé nem lehetek számodra az, ami egykor voltam!
Végtelen szeretettel,
az Anyád”
(Ez a szövegrészlet a népszerű kortárs írónő, Irina Binder: „Szeretett barátnőim” című könyvéből származik.)
