Ha nem szeretnél lemaradni tartalmainkról, akkor lépj be a Twice.hu exkluzív Facebook csoportjába vagy iratkozz fel a hírlevelünkre!

Vajon te mit tennél, ha a saját tested fogságába esnél, az agyad ép lenne ugyan, de semmilyen módon nem tudnál kommunikálni a külvilággal? Hogy élheti túl azt érzelmileg egy ember, ha teljesen láthatatlan, olyan a szerettei számára, mint egy szellem?

Pontosan erről szól Martin Pistorius története, aki 12 éves korában rejtélyes kómába esett, és onnantól teljesen megszűnt a kapcsolata a külvilággal. Amikor az elméje újra működni kezdett, csak egyetlen dolog maradt a számára – a saját gondolatai, amiket azonban nem tudott megosztani senkivel.

Martin Pistorius Dél-Afrikában élt, 1988-ban 12 éves volt, és leginkább az elektronika érdekelte. De ekkor az élete váratlan fordulatot vett. Megtámadta egy megmagyarázhatatlan betegség, amiről még az orvosok sem tudtak semmi biztosat mondani, bár egy parazita okozta agyhártyagyulladásra gyanakodtak.

Az állapota fokozatosan rosszabbodott. Lassan elveszítette a mozgás képességét, nem tudott szemkontaktust létrehozni az emberekkel, és végül a beszédkészségét is elveszítette. Az orvosok azt mondták a szüleinek, Rodney és Joan Pistoriusnak, hogy a fiuk vegetatív állapotba került, és semmi mást nem tehetnek érte, vigyék haza, és próbálják meg minél nagyobb kényelemben tartani, amíg meg nem hal.

De Martin nem halt meg. Az édesapja minden nap hajnali 5 órakor kelt, felöltöztette, betette a kocsiba, és elvitte egy speciális gondozóközpontba. 8 órával később érte ment, hazavitte, megfürdette, lefektette, és beállította az ébresztőt, hogy 2 óra múlva ne felejtse el megfordítani, nehogy felfekvése legyen.

A Pistorius család 12 évig élt így. Martin édesanyja, Joan, tisztán emlékszik egy pillanatra, amikor a fiára nézett, és azt mondta: „Remélem, meghalsz.” Természetesen nem tudhatta, hogy a fia minden szavát érti, és utólag azt nyilatkozta: „Tudom, hogy szörnyű dolog ezt mondani. Csak valamiféle megkönnyebbülést akartam.”

Martin azonban ekkor már mindent hallott és megértett, ami körülötte történt. „Igen, ott voltam, nem a kezdetektől fogva, de körülbelül két évvel azután, hogy vegetatív állapotba kerültem, kezdtem felébredni.” – mondta később Martin, aki most 46 éves és az angliai Harlow-ban él családjával.

Úgy gondolja, körülbelül 14-15 éves lehetett, amikor a tudata kezdett ébredezni. De annak ellenére, hogy mindent látott és értett, nem tudott megmozdulni, és nem tudta jelét adni annak, hogy ő is jelen van.

„Mindenki annyira megszokta, hogy nem vagyok ott, hogy észre sem vették, mikor kezdtem újra jelen lenni. Hirtelen megütött a kegyetlen valóság, hogy életem hátralévő részét így fogom tölteni – teljesen egyedül.”

A saját teste foglya volt, és nem maradt neki semmi más, csak a gondolatai – azok pedig nem voltak bíztatóak. „Soha senki nem mutat majd felém gyengédséget. Soha senki nem fog szeretni.” És tudta, hogy ebből nincs menekvés.

Először úgy gondolta, az az egyetlen lehetősége, ha megpróbál elzárkózni a saját gondolatai elől, elfojtja azokat, és egyszerűen nem gondol semmire. Erről az állapotról később így mesélt: „Nem igazán gondolsz semmire. Egyszerűen csak létezel. Ez egy nagyon sötét hely, mert bizonyos értelemben azt jelenti, hogy hagyod, hogy eltűnj.”

Mivel az egész világ úgy gondolta, hogy Martin vegetatív állapotban van, a gondozóközpontban, ahol a mindennapjait töltötte, gyakran egyszerűen csak a TV előtt hagyták, ahol nap, mint nap, óráról órára ugyanazokat a rajzfilmeket volt kénytelen nézni.

Aztán egy nap megelégelte a dolgot, és úgy döntött, valamilyen kis irányítást kell szereznie. Ezért azt találta ki, hogy megpróbálja mérni az időt a szobába besütő napfény alapján. Ez volt a kezdet.

Idővel sikerült megbirkóznia még a legsötétebb gondolatokkal is, például azzal, amikor az édesanyja azt mondta neki: „Remélem, meghalsz.” Ezen nagyon sokat tűnődött. Vajon miért mondaná ezt egy anya? „Az idő múlásával fokozatosan megtanultam megérteni anyám kétségbeesését. Valahányszor rám nézett, csak egy gyenge utánzatot látott az egykori egészséges gyerek helyén, akit annyira szeretett.”

Az idő múlásával Martin kezdett egyre többet foglalkozni a gondolataival, és lassan, ahogy az elméje egyre inkább felépült, valami más is történt – a teste is kezdett felépülni. Megmagyarázhatatlan neurológiai fejlődésen ment át, és fáradhatatlan küzdelemmel sikerült bebizonyítania, hogy igenis, létezik.

Miután elkezdett felépülni, nemsokára a szerelem is rátalált, és ma már boldog házasságban él feleségével, Joannával. Ghost Boy (magyarul Néma Üvöltés címmel jelent meg) című könyvében pedig megírta, milyen érzés volt több mint egy évtizeden át láthatatlannak lenni.