A 20 éves nő lemondott újszülött kisfiáról, és meg kellett tanulnia nélküle élni. De azt nem is sejtette, hogy alig 2 évtizeddel később el kell temetnie a fiát.
A legtöbb nő izgatottan várja, hogy először édesanya lehessen, és boldogan várja a pillanatot, amikor végre a karjában tarthatja a gyerekét. A 20 éves Candace Cahill azonban nem tartozott közéjük. A fiatal nő már a terhesség alatt eldöntötte, hogy lemond a gyerekéről, ezért nem is gondolt várakozással arra a pillanatra, amikor először megpillanthatja újszülött kisfiát.
Amikor fia, Michael, megszületett, senki nem gratulált neki, nem voltak jelen a rokonai és a barátai, és Cahill úgy érezte, még az ápolónők is furcsán viselkednek. Hiába lett először édesanya, nem tudta átélni az ezzel járó örömet, hiszen már eldöntötte, hogy lemond a gyerekéről.
Még a terhessége alatt elhitették vele, hogy alkalmatlan az anyaságra, mert szegény, tanulatlan és egyedülálló. Cahill így már kezdettől fogva tudta, hogy le kell mondania a fiáról, és tanácsadáson is részt vett, hogy segítsenek neki ebben a nehéz döntésben, de végig úgy érezte, hogy lealacsonyítják, megalázzák. Nem szerette, amikor „szülőanyaként” utaltak rá, mert ettől úgy érezte magát, mint egy „inkubátor.”
A fia császármetszéssel született, és a szülés után Cahill még 4 napig kórházban maradt. Ezt a rövid időt együtt tölthette Michaellel, és próbálta elmagyarázni a babának és önmagának egyaránt, miért adja őt egy másik családnak.
„Azok a pillanatok, annak ellenére, hogy egyedül lehettem a kisfiammal, életem legkeserédesebb pillanatai közé tartoznak” – emlékezett vissza a nő.
Amikor az orvosok közölték vele, hogy hazamehet, ez egyben azt is jelentette, hogy el kellett búcsúznia a fiától, és el kellett engednie őt, függetlenül attól, hogy érzett. A kórházból édesanyja otthonába ment, ahol senki nem volt hajlandó akárcsak elismerni a baba hiányát. A családja nem hagyta, hogy meggyászolja a veszteséget, de nem hibáztatta őket.
„Nem hibáztatom a családomat, amiért nem vették tudomásul a gyermekem hiányát; hogy is tehették volna, amikor én magam sem tudtam elismerni?” – mondta.
Cahill érezte Michael hiányát, de nem tudta, hogy kezelje az érzéseit. Csak akkor érezte magát jobban egy kicsit, ha kisírhatta magát, de ezt is csak akkor tette, amikor egyedül volt, mert mások nem értették meg, és soha nem ismerték el a fájdalmát, sőt, néhányan bűntudatot keltettek benne a döntése miatt, hogy idegeneknek adta újszülött fiát.
Cahill végül nem mindennapi stratégiát dolgozott ki a bűntudat kezelésére – inkább azt mondta az embereknek, hogy nincs gyereke. Úgy gondolta, ez még mindig jobb, mint elviselni az emberek ítélkező pillantásait.
Amikor azonban Michael betöltötte a 18-at, felhagyott ezzel a stratégiával, mivel végre megismerhette a fiát, aki ekkor már majdnem felnőtt férfi volt, de az édesanya nem tudott másképp gondolni rá, mint az ő kisbabájára.
Cahill most már nem titkolta tovább a történetét, és bármikor beszélhetett, vagy találkozhatott a fiával, ami hihetetlenül boldoggá tette. De az idill sajnos nem tartott sokáig. Egy nap a nő férje borzasztó hírt közölt vele, amit alig tudott elhinni. „Michael meghalt” – mondta.
Cahill másodjára is elvesztette a fiát, de ezúttal örökre. Azt is észrevette, hogy az emberek most sajnálják őt, nem úgy, mint annak idején, amikor senki nem akart tudomást venni a fájdalmáról. 23 éves fia temetésén Cahill Michael örökbefogadó családja mellett ülhetett. Megtiszteltetésnek érezte, hogy ott ülhet, de nem tudott velük együtt gyászolni, ők ugyanis számtalan emléken osztoztak, míg neki nem volt semmije.
Egyes gyászszakértők azt tanácsolták neki, főzze meg fia kedvenc ételét, és terítsen meg neki az asztalnál, hogy ezáltal ismerje el a veszteséget. De nem tudhatták, hogy Cahillnak fogalma sincs róla, mi volt Michael kedvenc étele, és a fia soha nem evett az asztalánál.
„Hogy gyászolhatnék meg valakit, akit nem is ismertem?” – tette fel magának a kérdést a nő, aki kétszer is elveszítette a fiát, de egyszer sem tudta igazán meggyászolni őt.
