Az élet írja a legszebb és legfájdalmasabb történeteket, utóbbi alól nem kivétel Gillian Bush története sem, aki fiatalon vesztette el imádott férjét, történetét pedig a Love What Matters-nek mondta el.
Akárcsak a filmekben, pontosan úgy történt: egy autó lehúzott a ház elé, két egyenruhás férfi szállt ki belőle, majd életem legborzasztóbb pár másodperce következett. Aznap már gyomorideggel ébredtem, nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, de nagyon rossz érzésem volt. Az életem másodpercek töredéke alatt megváltozhat!
A férjem tengerészgyalogosként szolgált, ezért megszoktam, hogy nagyon sok időt volt távol, és nem is beszélhettünk akkor, amikor csak akartunk. Ő a kaliforniai San Diegoban állomásozott, én pedig Kansas Cityben, Missouri államban laktam. A két órás időeltolódás miatt nehezen tudtuk összeegyeztetni a beszélgetéseket, de soha ilyen sok idő nem telt el, mint most az utolsó beszélgetésünk között.
Akkor már csaknem 48 órája nem beszéltem a férjemmel, és nagyon aggódtam, nem kaptam választ az elküldött üzeneteimre. Azzal nyugtattam magam, hogy biztosan elvesztette a telefonját, és csak én aggódom túl a dolgokat. Arra gondolta, hogy felhívom egy másik tengerészgyalogos feleségét, aki szintén Kaliforniában szolgált. Ekkor a dolgok kezdtek borzasztóvá válni. 24 diák ült körülöttem az osztályomban, és én a következő üzenetet olvastam a telefonomon: “Nem jelent meg ma a munkahelyén”. Összeszorult a gyomrom, hiszen ilyen soha nem fordult elő a férjemmel.
Az egész nap bizonytalan volt, semmi pontos információt nem kaptam, én pedig csak kétségbeesve vártam. Teltek az órák, és továbbra sem kaptam választ. Emlékszem, hogy az ebédlőben ültünk tanártársaimmal, forgott körülöttem a világ, gyomoridegem volt, és nem tudtam enni. Emlékszem, felhívtam az anyámat, és arra kértem, hogy imádkozzon, hiszen Paul nem ment be dolgozni. Erősnek kellett lennem, nem volt más választásom.
Amikor véget ért a tanítás, megnéztem a telefonomat, és azt láttam, hogy üzenetben részvétet nyilvánítanak, és múlt időben beszélnek a férjemről. Zokogtam, és nem értettem, hogy mi történik, minél hamarabb haza szerettem volna menni a lányomhoz.
Amikor a két tengerészgyalogos bekopogott az ajtón, és azt mondta, hogy Paul elhunyt, úgy éreztem, hogy a szívem megszakad. Álmában érte a halál, és sehogy sem tudták újraéleszteni. A következő napok teljesen összemosódtak, emlékszem, hogy robotszerűen és érzelmek nélkül csináltam, amit mondtak. Alig volt erőm, hogy felkeljek az ágyból, muszáj volt, nem hagyhattam el magam, hiszen volt egy kislányom, akinek szüksége volt rám. 31 éves voltam, és meg kellett tervezzem a férjem temetését. Közel két hét elteltével végre hazaért a férjem egy zászlóval borított koporsóban. Senkinek nem kívánom azt a pillanatot, de végre otthon volt, ahová mindig is tartozott.
Soha nem felejtem azt a pillanatot, amikor egy tengerészgyalogos lehajolt, és átadta az összehajtogatott zászlót. Ahogyan a lányunk Haisley apró kis kezei megérintették, abban benne volt minden. Fogalma sem volt arról, mit jelent ez az zászló, de egyszer majd megérti, és az én dolgom lesz, hogy megtanítsam neki. Elmesélem neki, hogy a világ legjobb édesapja mennyire szerette az ő kis hercegnőjét.
És bár megpróbáltatásokkal teli minden pillanat, tudom, hogy nem vagyok egyedül az úton, Paul minden lépésemet kíséri.
